Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép

lanság képében jelenik meg, akik a legerősebben rajtahagyták kezük nyomát az utóbbi évek politikai történésein, a párt politikájának képviseletében a legnyíltabban és a leghatározottabban álltak sorompóba az átfogó társadalmi reform igényével szemben.

Az az érzésem, a bizalmatlanság eloszlatásához, a vezető szerep legitimitásának újraalapozásához kevés lesz a radikális reformfrázisok mégoly gyors ütemű elsajátítása is. Hogy csak egy apró példát említsek, nyilvánvalóan örömmel szerzett tudomást ez az értelmiség arról azon a bizonyos szegedi elméleti konf erencián, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt felismerte: a társadalmunkat jellemző érdek- és ideológiai pluralizmusra alapozva szükség van valamifajta — bár erősen behatárolt — politikai pluralizmusra is. De mennyivel meggyőzőbbek lehettek volna Berecz János szavai, ha mondjuk, úgy fogalmaz, hogy mi, akik a kulturális-ideológiai élet pártirányításának felelőseiként a legutóbbi időkig azon véltünk, hogy a pártonkívü- liek és egyszerű párttagok által már régóta képviselt nézet érvényesülésétől a párt politikáját minden eszközzel megóvjuk, és nemrég még a gondolatát is elutasítottuk annak, hogy pluralizmus a szocializmussal kapcsolatba hozható volna, beláttuk tévedésünket, elismerjük ellenfeleink — mert hiszen azoknak tekintettük őket — igazságát. A komolyan vehető lépésekre az ilyenféle önkritika jelenthetne némi ígéretet. Kinyilvánítottan tartalmazná ugyanis a szakítás szándékát, ami nélkül pedig nem lehetséges lényeges változás.

Egyre szélesebb körben találkozhatunk azzal a meggyőződéssel, hogy máris bűnösen sok időt elvesztegettünk a komoly tettek halogatásával.

Előtérbe azokkal, felülről lefelé minden szinten, akik értik az új idők szavát, akikben megvan a hajlandóság a lényeges változtatásokra, a kockázatvállaló képesség és főként a politikai képzelőerő, koncepció, hogy végbevigyék, ami elkerülhetetlen — hallom az egyazon értelmű felszólítást iá szovjet párt főtitkárától és a szomszédomtól, aki amúgy világéletében nem sokat foglalkozott a politikával.

Mert persze a párttagság és az apparátus sem egységes. Minden körben, társadalmi színtéren ott vannak, ha talán ma még kissé oldalt állnak is, a radikális reform hívei. Bár az kétségtelen, hogy a kontraszelekció több évtizedes uralmának szembeötlőek a szomorú következményei. A legsúlyosabbak éppen a párt és a társadalmi szervezetek apparátusaiban. A gazdasággal és a kultúrával összevetve a szűkebb értelemben vett politikai életben sokkal kisebb mértékben nyert teret az elmúlt évtizedekben a szakszerűség szempontja. A társadalmat uraló merev hierarchia és centralizáltság a társadalmi alrendszerek közül épp a politikaiban oldódott a legkevésbé. Következésképp a gyakorlati feladat a politikai szervezetekben ma is végrehajtói. Ma sem annyira a politikusa erényekre van itt szükség, önálló gondolkodásra, a gyors reagálás képességére, vita- és kompromisszumkészségre, hanem inkább a bürokrata erényeire.

Ha már szóba került a dolog, hadd hívjam fel a figyelmét a vezetőkdválasztás- sal kapcsolatban egy tanulmányra, amit épp az MSzMP Politikai Főiskolájának folyóirata, a Politikatudomány múlt évi harmadik száma közölt. Szerzője, Fodor Gábor azt fejtegeti, hogy a társadalom „túlcentralizáltsága” a vezetőkiválasztásnak olyan mechanizmusát feltételezi, illetve tartja életben, amely „nemcsak szakmai, hanem morális értelemben is” a kontraszelekciónak kedvez, mert következetesen az elvtelen alkalmazkodást, a szellemi önállótlanságot, a feltétlen alárendelődésre való hajlandóságot jutalmazza.

Az apparátus nehézkességét, a változások lassúságát nyilván ez a kontraszelekció is magyarázza, a komoly fordulathoz szükséges felső szintű kádercserékét azonban legalább annyira sürgeti is. Az apparátus ugyanis, épp azért, mert olyan, amilyen, a saját felelősségére nem kezdhet valami másba, mint amit eddig csinált. Az apparátus által kézben tartott intézményekben pedig, valljuk be, nem túl nagy az önmozgás képessége.

Örkény, 1987. március 20.

(Írásom helyzetelemzését és következtetéseit az utóbbi hónapok eseményei, a júniusi központi bizottsági és parlamenti döntések után változatlanul érvényesnek tekintem. (1987. július 1. E. I.)