Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Elek István: Kultúrpolitikai pillanatkép
ELEK ISTVÁN Kultúrpolitikai pillanatkép ,,Ma elsősorban cselekvésre van szükségünk. Igazuk van a munkásoknak, amikor nagyobb dinamizmust és nagyobb határozottságot kérnek a párttól. Igazuk van az értelmiségieknek, akik azt mondják, hogy még szabadabb szellemű munkára van szükség. Hát mindkettőt tessék gyakorolni. Nem lehet, hogy egyetlen grémium adjon minden kérdésre választ. A társadalomban kell, hogy legyen önmozgásuk a különféle intézményeknek, s lehet, hogy ütközni fogunk, de vitában fogunk ütközni (Berecz János vitazáró beszédéből, melyet a szegedi elméleti konferencián mondott el. In: Népszabadság, 1987. február 21.) Erkölcsi terror. Bukkan fel a vád időnként, hol itt, hol ott az utóbbi években a hivatalos vagy ahhoz legalábbis közeli kultúrpolitikai felfogások képviselőinek tollán, ahogy képzelem, egy meglehetősen keserű lelkiállapot kifejezéseképpen. Erkölcsi terror? Milyen különös absztrakció! Talán inkább erkölcsi vonzerő, amely történetesen nagyabb, mint az a másik, amit egyre kevésbé érzünk jogosultnak erkölcsinek nevezni, egyre egyértelműbben és meztelenebből a minden másra tekintet nélküli, közvetlenül adott személyes, hatalmi, anyagi, presztízsérdek megnyilvánulásának látjuk. Még ha olykor igazságtalanok vagyunk is. Mert igen, az efféle igazságtalanságok is hozzátartoznak már, mintegy természetes visszahatásként, a dolgok logikájához. Erkölcsi terror... Azt hiszem, ha van leleplező fogalma ennek a szemléletnek, ez az. Hogy mit jelent? Ha jól értem, használói egy láthatólag nehezen megragadható gondolkodásmódot, felfogást, magatartáseszményt szeretnének vele megbélyegezni. Azzal vádolnak egy közelebbről meghatározatlan szellemi csoportot, illetve csoportokat, hogy elragadják tőlük a lelke mélyén voltaképpen hozzájuk hű értelmiséget. Amint írva van, az erkölcsi terror erejével. De hát hogyan lehetséges ez, kérdem én. Honnan tehet szert egy szemlélet, egy magatartáseszmény ilyen kivételes vonzerőre? Két lehetőséget látok. Vagy a magáénak vallja már és képviseli az értelmiség többsége vagy egyelőre még csupán a kisebbsége, de az a kisebbség, amelyet mértékadónak, szellemi-erkölcsi etalonnak, szociálpszichológiai kategóriával vonatkozási csoportnak tekint az értelmiségi többség. Az egyik kellemetlenebb beismerés, mint a másik. Pedig a két feltevés valamelyikét mindenképpen tartalmazza az a vallomás, hogy itt a hivatalossal szemben a terror erejével képes ma vonzani a másféle szemlélet, gondolkodás, magatartás. Erkölcsi terror... Nem lennének tisztában vele, hogy mit kiáltanak világgá? Hiszen, ha belegondolunk, a kisebbik rossz is épp elég kellene legyen, hogy ráébressze a szellemi élet irányítóit a radikális önkritika szükségességére. Mert mondjam ki végre világosan, szerintem is arról van szó, hogy politikájuknak nincs ma már legitimitása az értelmiség mértékadó részében, nem számíthat a körükben elismerésre, a meggyőződésen alapuló együttműködés készségére. Ezt a véleményt, úgy hiszem, nyugodtan megkockáztathatom, az erkölcsi terror vádjával e politika képviselői is legalább ennyit állítanak, és ők a vezetés helyzetét belülről ismerik. Dőreség lenne persze azt gondolni, hogy a hatalmat csak legitim módon lehet gyakorolni. Volt, van, és bizonyosan lesz is még a világtörténelemben olyan vezető csoport, amely hatalmát a puszta erőszakra, az elit érdekére és a többség passzivi458