Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Nino Nikolov: Az én Balkánom (versciklus) (Kiss Benedek fordítása. Nyersfordítás: Gjurov Alexandr)

Élnek a szavak, melyeket az apáknak mondtak nagyapák, s tovább, unokáknak, utak portengerét, cseperedvén, a lábak váltig taposták, hogy megtudják e világnak

vastörvényét: az emberi naivság ki is rabolhat, társáéba téved, míg agyag s búza egyre szüli egymást, mint mindennapi kenyér és művészet.

*

Emlékszem én, Balkánom, e szavakra, de félek, velem ők is tovatűnnek, mint puskagolyók frissen vakolt falban, mint bántalmai az elcsitult szívnek.

Bennem is tombol a tavaszi téboly, jóllehet, csaknem fele kort megértem az évszázados újjászületésből, s láttam bíborát fél század napkeltének.

S nem kívánok vájkálni, túrni hosszan az erdők rég lehullt levélzetében, hogy míg fölöttem új lomb zöldje harsan, amazok mérge kábítson, részegítsen.

S nincs szándékomban folyton visszatérni, hazám, tekergő régi útjaidra, de könnyelműn nem tántoríthat semmi, ha a betevő kenyér kerül szóba.

S látom, hóval befútták az ösvények, a szirtek patakjai jégbilincsben — beállt a tél. Nehéz lesz. Hosszú éjek, gyorsan húnyó nap. Az idő megbillen.

De petróleumlámpa gyullad. Orsók kőlapos háztetőkön havat fonnak.

Szál fut a rokkán. S a festékek piroslók künn az üstökben, nedvesen olvadoznak.

S mellettük ott a kék, a zöld, a sárga — mi múlik, illan a világon, minden —, erdők színe, az ég, sőt nap sugára, mely tegnapig rejtőzött sublótmélyben.

S míg fekete-fehérben áll a tél kint, a fonál a múlt színeit vigyázza, s e színek élnek, bennük a remény int, hogy mi virágzott, borul még virágba.