Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Váczi Tamás: Mikecs László könyvespolcáról (esszé)

— s így van ezzel egész nemzedékem fis. Következtetni próbálok, persze óvatosan, mert helyzetem óvatosságra int: itt mindent újra szemügyre kell venni, amennyire lehet. Szellemi exhumáaiót indítványozok: rehabilitációt. A régész izgalma lehet ilyen: csontok ... aztán tárgyak, töredékek . . . nemvárt kincsek ... megannyi árulkodó jel. Baljós előérzetek. Történelmi lecke fiúknak.

Kötetek kerülnek elő a rejtett tékából: a Csángók monográfia, amely bizonyára nem szafcavatatlansága miatt nem jelenik meg negyven éve, hiszen a történet-, néprajz- és nyelvtudomány talán azóta sem múlta felül tudósi pontosságban, filológiai igényességben. E kötet mellett meglelem Lükő Gábor A moldvai csángók című könyvét is, mindkét munka tele van írva, ragasztva finom, apró, graíitoeruzás vagy gépelt jegyzetekkel, kiegészítésekkel, kritikai észrevételek sokaságával, recenzúrázó bejegyzésekkel. Miféle tékozlás ez?! Bármely országban már régen védett, archivált könyvpéldány volna mindkét kötet, nem egyéni, hanem társadalmi érdekből és kezdeményezésből.

Felállók, körbejárok a szobában, a házban, melyben jó negyven éve ő dolgozott, élt. Fölnézek a könyvespolc fölé a sarokba, ahol arcképe látható. Leemelek egy újabb kötetet a pólóról: A moldvai katolikusok 1646—47. évi ösz- szeírását. A csángó-monográfia részletmunkájaként is felfogható ez a kötet, szigorúan nyelvészeti tárgyú szaktanulmány. A cím alatt a lap alján patinás címer gubbaszt: 1859 Erdélyi Múzeum Egyesület — a kiadó. A kötet előszavában írja Mibecs: „Erény-e vagy hiba, szellemi s tudományos életünk vajúdó, izgató kérdései, melyekbe ifjú esztendeink égető lelkességével vetettük bele magunkat, nem engedték, hogy egyetlen szak mellett állapodjanak meg.” Vagy: „Tárgyunk rávezetett, (hogy filológusként, művelődéstörténészként, nyelvészként, s településtörténészként kell ihozzá nyúlnunk, (ha minden rezdülését fel akarjuk fogni).” Az az érzésem, sokoldalú tudós, író, valódi katalizátor-ember veszett el Mikecsiben. Olyan, akire itt Magyarországon 'mindig égető szükség van. Ha fatalista volnék, szánté törvényszerűnek tartanám e korai halált; de- hát nem akarok ennyire tragikusan fatalista lenni. Így aztán néha fölpillantok arra a fényképre, s Mikecs tragikus sorsa nagy szimbólummá nő bennem. Ezt az előszót 1944. szeptember ilö-én írta. 26 nap múlva, október 11-én végleg elhagyta Kolozsvárt — hadifogolyként.

További köteteiért már könyvtárba kell járnom. Így a Románia-útijegy- zetekért, mely méltó párja Németh László Magyarok Romániában című írásának. Az Üj erdélyi tudományt, az Erdélyi Múzeum 1944. évi 3—4. számának egyik különlenyomatát hamar meg is kapom az Egyetemi Könyvtárban. Ebben Mikecs az Erdélyi Tudományos Intézet akkor négy éve tartó tevékenységét foglalja össze — kiválóan. A tudományos élet egyik vezéreszméje akkoriban a hungarológia, az összmagyarság sokágú vizsgálata volt. S számomra a mai napig szembetűnő az a szemléletbeli, módszertani különbség, ami a magyarországi illetve a trianoni határainkon túli tudományos és publicisztikus irodalmat jellemzi. A kisebbségi kiadványok gyakran nyelvezetükben, mentalitásukban, frazeológiájukban egy tisztább és épebb (!) magyar szellemiséget közvetítenek, mint az anyaországiak. Európaiságukat is kisebbségi mivoltukon keresztül, azzal együtt igyekszenek felmutatni.

Az Erdélyi Helikon sárguló példányai között bukkanok rá a Termés 1943- as, 1944-es köteteire. Különösen érdekesnek ígérkezik az 1943 tavasz és nyár kötet három Mikecs-tanulmánya: Romantikus önszemlélet a szomszédságunkban illetve A magyar önszemlélet változása. Rengeteg kiérlelt és a mai napig igaznak bizonyuló gondolatot tartalmaznak. A közép-kelet-eurőpai „fél-nem435