Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)

ban, ahonnan vonattal, busszal, majd megint vonattal idejöttem, ilyen hangmagasságnál már bicskák bújtak elő a vasárnapi nadrágokból, bár ott is többnyire csak hadonásztak vele, várták, amíg valaki kicsavarja a kezükből. Néhia késett az illető, így aztán oda-odaszúrtak, nem egyszer találtak is. Itt veszekedésnek ható társalgásuk végzetével íröccsöt vagy sört fizettek egymásnak. Jenő bácsi is következmények nélkül mondta a magáét, nem voltak titkos fegyverei. Bár lehet, hogy éppen ellenkezőleg: olyannyira titkosak voltak, észre sem vette az ember, amikor megsebezte velük, csak később kezdett el fájni.

A trikóinges csapos most is rácn akarta tenni a kezét, akárcsak hétköznaponként. Ügyhogy a kétdecis köptetős-üveget egyensúlyoztam fejemen, amikor a söntés- hez léptem, csakis azt foghatta meg, nem engem. Mondta is, hogy milyen mókásak ezek a magyarok, vidám élet lehet ott, ahol élnek.

— Ti mind ismeritek egymást, ugye? — kérdezte, és én vonogattam a vállam. — — Egy ezredben szolgáltatok, nem igaz?

— Mi görögök vagyunk — felelteim, persze hiába.

A csapszékből kilépve húztam az időt, előbb fagylaltot vettem magamnak, aztán főtt kukoricát. Jenő bácsi eközben biztosan leizzadt a trafikban a türelmetlenségtől és a szomjúságtól.

A trafikban Gogu állt. Kék rövidnadrág, s az apja fehér inge volt rajta, a nyakában vörös kendő, bogra kötve. Tüskehaját is megmosták valami lavórban, de ha nem, akkor is: fényesen tapadt a fejére, akár az igazolványképeken. Azt hittem, olyan tükörben nézi magát, amelyikben mást lát önmaga helyett, és talán ettől olyan tétova.

— Azt hittem, picinyem — mondta Jenő bácsi —, hogy meg is ittad a snap- szomat. Ügy itthagytál, mint Szent Pál a nemzeti többséget.

Gogu váratlanul elindult, megkerülte a pultot, és bement a kartonfüggöny mögé. Biztosan a még mindig meleg helyemre feküdt, és hozzám hasonlóan megpróbálta elképzelni, milyen lehet mindaz, amiről mesélnek nekünk, éppen ezért hagytam magának. Minden eláilítódott ezen a délelőttön, mint mikor a távcsőben megkettőződik a kép, hogy beleszédül az ember.

— Én most elmegyek — mondta Jenő bácsi. — Róza mama zűrözik, pedig nem szokása. Picinyem, tartsd a frontot. Nelm zárhatok be, még szabotázsnak hinnék. Ünnepekkor kibújik a szög a zsákból. És csak hogy tudd: Jules bácsi nagy disznó volt mindig, de most már kakái is. Maradj itt, én majd rendet teremtek, amire hazaérsz. Gogule! — kiáltotta.

Gogu szeppenten jött elő, mint aki puhára főtt azon az ágyon. Nem sokat pihent az ünnepség után, nyomban ideszalajtották, és talán ő sem tudta, hol van éppen. Hozzám nem szólt, az biztos, holmi fontos küldetésben járt, egyéb nem érdekelte, vagy nem bírt egyszerre kétfelé figyelni.

— Te csak várd meg itt az apádat, hátha tényleg bejön — mondta nekem Jenő bácsi. — Aztán zárd be a boltot, tudod, hogyan kell. Bármit kérnek, te csak mondd, hogy nincs, ezt úgyis megszokták. Nincs: nu ávem.

Aztán elmentek. Ott maradt az üres trafik, benne én. Olyan nagyon messze. Az elképzelt kajüt, hajója nélkül, újra úszott, talán a Duna-csatornán, és én kapitány- kodhattaim volna, de csak mutogattam a vásárlóknak, hogy nincsen, nincsen, nincsen, azért mégsem szabotáltam. Lengettem láthatatlan zászlóimat, védtem az elhagyott dolgokat, és vártam az apámat. Sejtettem, hogy nem illene ide, tehát nem is érkezhet meg. Nem is vártam nagyon, csak egy kicsit. Mindegy, úgysem tudtam, mit mondjak neki.

Anya viszont eljött. Csöndesen, óvatosan jött, gyűrött ruhában, mint ki nem tudja, merre jár és mire lép így ünnepség után.

— Mi tetszik? — kérdeztem tőle a pult mögül. Először járt a trafikban, fel sem foghattam, hogyan talált ide. Tulajdonképpen mindenhol, az egész világban először járt: mint aláaknázott gyümölcsöskertben, virágos kalappal a fején. Számára az egész város veszélyes, mégis szép terep volt, nem tudta, kinek szóljon, kibe kapaszkodjon, ha megszédül hirtelen. — Mivel szolgálhatok?

424