Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)
— A piacon találkoztak — mondtam. — Ott lehet. A piac olyan hely. Mint a padlás, ugye, Tibi? Nahát, ez is mindent tudott rólam — akármilyen kicsi volt, belefértem —, akárcsak a mama, és ő sem szólt mostanig. Tudják ezek, hogy mikor kell szólni. Röhögni persze könnyebb, amíg az embernek minden foga megvan, nem verik ki belőle egy ünnepélyen. Figyeltem magam, hogy mekkora vagyok, és meg tudnám-e tenni, de nemhogy tükör nem volt a környéken, az álmosság is visszatartott, szinte megcsöktem tőle. — Hagyjam, hogy elvigyen innen? — kérdezte Jenő bácsi. — Az apádat kérdem, meg tégedet. A törvény a mamának ítélt, azt tudod. Csak az a kérdés, hol akarsz elbújni? — Perecet akarok enni — feleltem neki. — Tessék pénzt adni, mert perecet akarok enni. Fagylalt is kéne. — Valóban ezt éreztem az ínyemen. — El van putyukálva — mondta Jenő bácsi, és én csak egy pillanat késéssel jöttem rá, hogy ezzel ő győzött, mert adhatott, és felszabadult a hirtelen ijedtségből. Bár meglehet, hogy szerette volna, ha eltűnök, s itt marad magának a mamával. Kihúzta a pénzes fiókot, előteregetett három ötlej est, elsimította a pult üveglapján, ami alatt csillogtak a csak cigarettagyújtásra alkalmas revolverek. — Elég lesz ez? — kérdezte. Tizenöt lejt rakott ki, de legalább hússzal vert rám. Sok volt ez nekem így, szörpöt is ihattam volna belőle, talán főtt kukoricára is telik. — Mehet a menet, kis Tiborc — kacagott Jenő bácsi. — Node, csak az ünnepség után, mert addig zárva a bolt. Leltároznak az országban, de lehet, hogy rovan- csolnak. Türelem a mi kenyerünk, Tiborc. Jobb lesz, ha alszol egyet, amíg végetér az össznépi paláver. Lásd be, picinyem, hogy nem hagy máiét enni a történelem. Ne kakálj be nagyon, mert nem moslak ki a nadrágodból, de majd felébresztelek, ha idevetődik az édes jó apád. Ö amúgy is olyan echte történelemcsináló fajta, ahogy mondod. Túlbeszélte magát, újra, pedig előtte való nap nem ivott pálinkát. Attól szoktak másnap olyan okosnak tűnni a férfiak, úgy dől belőlük a bölcsesség, akár a mérges nikotinszag. A sok szóból azért megértettem, hogy Jenő bácsi elég gyönge még, s a pénzzel is csak kipótolta a szavakat, amik az erőtlenség jelei. — Mi sem nyitunk? — kérdeztem, s közben húsz lejre összeizzadt markomban a három ötös. — De nem ám, mert én is egy szar alak vagyok, és nem merek — mondta. — Menj hátra, jobb ezt átaludni. Mereven nézett maga elé, mintha drótkötélen fekete szénnel megrakott csilleként görögne fel a két szeme egy messzi hegytetőre. Józanul és szeppenten ült a félhomályban. Nem érkezett meg a tüszős-átalvetős-pálinkás parasztja, hogy kölcsönösen megkönnyítsék egymásnak az életet. Az a nagy ember talán felvonult és kiabált a téren. Elakadt a forgalom, nem csöngettek vilialmosok a trafik előtt, még a levegő sem volt éppen annyira sárga. Eközben valahol, a Repülők terén forrt a világ, és lengtek a zászlók. Abban a sokadalomban tűnhetett el mindenki, Róza néni, Mária néni, a Szűzmáriák, és a mama. Apám messze járt, ha bírt. Jules bácsi mindhiába fürdőit kölniben, nem jöttek többé az udvarhölgyek, éljeneztek a sík aszfalton és nem volt hova leüljenek, hogyha sajgott a lábuk. A mellékutcákban autóbuszok álltak, és egy rendőr sem jöhetett volna megkérdezni, hogy érzik magukat. Miért nincs kint a padlásablakban Gogu fehér feneke s a zászló, hol bujkálnak mögöttük a tábornokok, miért alszik ilyenkor Ducu elvtárs, ha tényleg kommunista? Azon a környéken csak a macskák kenték oda bundájukat a konyhaasztalon felejtett margarinhoz. Jenő bácsi meg úgy ült a pult mögött, akár egy száműzött Szibériában, aki a gyér lángokat nézi, és távolra került hazáját látja közöttük. A lángok fel-felcsaptak, 420
