Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)
I lehet belőle. Azon is népviseletben jöttek — de mivel fénykép volt: álltak — az emberek, szájuk akár egy madárodú bejárata: fekete lyuk. Kezükét rézsűt felfelé tartották maguk előtt, úgy mentek az öklük után. Nem láttam rajtuk semmi érdekeset, nemhogy ijesztőt. Jenő bácsi meg azt mondta, minden tizediket agyonlőtték közülük, mert valamilyen gárdisták voltak, s most azt a régi képet évfordulókkor úgy közlik az újságokban, hogy a szerkesztő festékkel amputálja az öklüket. Attól másként néznek ki, még politikailag is, nem jobb-, hanem baloldalinak. Ezt kellett volna nekem megértenem. Ezeknek a vonulóknak a lendülete, boldoggá vált, harcias kiáltozása még fel is ébresztett kissé. Talán egyszerűen szép volt az egész, attól dobogott úgy a szívem. Egyedül a traktorok, teherautók vászonruháját nem tudtam hova tenni, de azért tetszett az is. Lehet, hogy tankoknak, harckocsiknak akarták álcázni őket, csak nem maradt hozzá elég és megfelelő színű anyaguk, mind ráment az egyenruhákra. Jenő bácsi reszkető kézzel nyitotta az üzletet. A redőny lakatja már kis helyet fészkelt magának a meg-megpuhuló aszfaltban, onnan kapartuk ki. A derékmagasságba feltolt roló alatt nekem kellett bebújni a trafikba a kampós húzórúdért. Ekkor jöttem rá a megoldásra, ezen az ünnepen. Nem kell egyebet tennem,. csak belülről lenyomni a redőnyt, és rögzíteni. Soha senki nem tud bejönni többé. Elalhatom a díványon, a kartonfüggöny mögött, amíg felnövök, ha már a padláson nem alhatom eleget. Ha sokat alszom, talán hamarabb megnövök, öntudatlanul és észrevétlenül. Aztán felhúzom a redőnyt, és kimegyek az utcára. Addigra biztosan lehull a hó, nem jár kint senki, csak én egyedül, a villamossíneken. — Mi van, Tibi? — kérdezte Jenő bácsi odiakintről. — Lopod a cigarettát? — Nézem a sötétet — mondtam. Tényleg a sötétséget néztem. Nem volt igazi sötétség: látszott. Látszottak benne az oszlopokba rakott cigaretta-csomagok, és halványan derengett a pult üveglapja. A sarokból a dobkályha rozsdavörösre égett oldala úgy világított, mintha valóban tűz lobogna benne. Remek rejtekhely lehetett volna, ha van valami, ami egyedül az enyém. Telerakhattam volna száraz pereccel, hogy legyen tartalék ételem. Enni is kell, nemcsak lélegezni; ez világkérdés. Apát is elrejthettem volna itt, ha valóban megérkezett a hegyekből, megtalál, és a piacról idejön. Nagyvárosban könnyebb elbújni, egy trafikban egyenesen nagyszerű. — Alszol, Tibi? — kérdezte Jenő bácsi. Mellettem állt már, befért a félig felhúzott redőny alatt, nem is kellett nagyon meghajolnia. — Alszol vagy csak álmodozol? — Csak nézem a sötétet. — Lefekhetsz hátul, ha takarsz. — Nem — mondtam —, nem akarok aludni. Azt is tudtam már, mi az a másik dolog, amit tennem kellene. A titokzatos okok maguk előtt terelik a szavakat. Bizonyára ők is azért beszéltek sokat, mióta felszakadt a csönd, nehogy visszaaludjanak vagy eldőljenek. Hiszen mintha egy túlméretezett délutánban szundikáltak volna addig, mellükre csuklóit, lehajtott fejjel, csukott szájjal, álmodták volna a házukat, és benne egyszer engem. Ki tudja, milyen nevetséges testhelyzetekben láttak maguk előtt. Ki vagyunk szolgáltatva mindenki képzeletének. Zárt szájjal köszörültem a torkom, ott a trafikban, hogy jól szólaljak majd, ha beszélnem kell. — Mi van, Tibi? — kérdezte Jenő bácsi. — Nem lopok — mondtam, és igazán mély volt a hangom. — Nem érted a viccet? — kérdezte, és vállamra, inkább csak a lapockámra tette meleg kezét, mert addig ért föl. Megnőttem talán az éjjel, lehet, hogy igen. Jenő bácsi rendkívül erős ujjakat viselt a kis kezén, és egyenesre metélt, holdas körmöket. Róza néni manikűrözte, amíg anya ide nem érkezett. Azóta, vasárnaponként, ebéd után a díványon a mama vette ölébe ezt a kezet, és mindenféle csil418