Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 5. szám - Csiki László: Hol találkozik az Olt és a Maros? (regényrészlet)
CSÍKI LÁSZLÓ Hol találkozik az Olt és a Maros? (RÉSZLET A TITKOS FEGYVEREK CÍMŰ REGÉNYBŐL) Reggelre anya eltűnt, én aludtam volna, és azt hittem, ő is alszik egy másik szobában. — Hol találkozik az Olt és a Maros? — hallottjaim. — A trafikban! Jenő bácsi topogott az ágyam mellett, zokniban, olyan vidonan, mintha a mama tényleg elígérkezétt volna neki az éjszaka, ahogyan nekem megígérte. Az az éjszaka volt az, amelyiket hosszabbra terveztek valakik, mint ameddig eltarthat, s amikor nekem egy csomó dolog eszembe jutott. — Kapd össze magad, Tibi — mondta Jenő bácsi —, aki legény éjjel, legyen legény nappal is. Ma perecet reggelizünk. Elindultunk tehát a trafikba, és valóban perecet reggeliztünk a villamoson. Még mindig álmos voltam, és úgy korgott a gyomrom, mintha én nyeltem volna le Ökörfejű Iont, a kispapot, az összes ismeretlen bűnöket; olyan voltam, mint egy éneklő törpékkel teli néprádió, lehalkítva. A konyhában aznap nem zúgott a gázláng, nem futott ki a törökkávé a plat- tenra, Róza néni sem volt sehol. Sokáig ültem a vécén nadrágosan, hallgatóztam kifelé, de hiába. Róza néni nejm került elő, legalábbis nem beszélt, hogy hallottam és megnyugodtam volna, hogy ez egy rendes nap. A szűk ablakon át lenéztem a világítóudvarba, ott se volt. Elázott papírlapok, sörösüvegek hevertek a mélyben, de láttam egy különös csomagot is, almolyan pólyafélét, madzaggal átkötözve. Mária néni ilyenkor biztosan a piacot járta, kergette láthatatlan apámat, de szerencsére mindegyre megcsúszott egy uborkahéjon, káposztalevélen. Talán a templomban imádkozott, hogy elmenjünk innen, vékony, sárga gyertyákat égetett ismeretlen halottai emlékére, és mindegyikre ráfogta, hogy az apám az, aztán várta az udvarhölgyek gratulációit, amiért olyan szépen szenved. A házban egyedül a macskaszag hatott élőnek, és a csönd. Mesebeli állatok osontak a csöndben, talán hideg elefántok, hatlábú kutyák, de lehet, hogy padlási tábornokok. Ünnepre ébredtünk, észrevétlen. A villamoson is alig láttam embert, több volt a zöldséges gyékénykosár, de azért az se sok. Aztán a szerelvény csikorogva lefékezett, rengeteg e|mber torlódott előtte a síneken, de nem akart felszállni senki sem. Nekünk gyalog kellett tovább menni, és mindegyre beleütköztünk valakibe. A férfiak egy része sötét ünneplőt hordott, többnyire kéket vagy feketét, másik részük sárgával, vörössel hímzett fehér népviseletet. Mintha a szomszéd udvarhölgy fiának a fehér ingeit viselték volna; derékon alul meg-meglebbentette a szél. Fejükön svájcisapka volt, illetve pántlikás-tollas kiskalap. A színes rojtokkal díszített népi alakok bocskorosan, széthullt sorokban toporogtak az úttesten, a városi ünneplések inkább a falat támasztották, ették a napraforgómagot reggelire, és kézről-kézre járt néhány félliteres üveg. Lábukhoz eresztve, a lehúzott redőnyös kirakatoknak támaszkodva nyeles fényképeket láttam, azokon szakállas, bajszos és néhány meztelen arcú alakot, fejjel lefelé. Vörös vászonra varrott fehér betűkkel teli táblák is voltak. Ezek az emberek szemmel láthatóan vártak valamire, és alig néztek egymásra. Egy-agy tenyéren kártyalapok csattantak, aztán eltűntek a zsebekben. A fiatalabb férfiak vöröspecsenyét játszottak, kapkodták vastag kezüket, és állandóan azt kiabálták: bzz! Ez mindannyiszor csöndes kiáltás volt, azt, hogy bzz! nem is lehet hangosan kimondani. 416
