Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 5. szám - Erdődy Edit: Sors és szerep (Márai Sándor: A kassai polgárok című drámájáról)

kölcsi kötelessége, hogy veszély idején fegyvert fogjon, és megvédje jogait — ám az író kötelessége más. Ezt az utat, ezt a másik szereplehetőséget Albertus, „egy író” képviseli a műben, aki nem vesz részt a harcban, megmarad megfigyelőnek és kívülállónak. „Mi dolgod az éjszakán, mikor emberek ölnek és bálnáik?” — kérdi Albertust Szabina, a szolgáló. És a felelet: „Nézem őket és jelet hagyok cselekedetükről.” Ugyanezt a szót használja az író, amikor ezt írja, a háború befejezése után, Verseskönyve mottójául: „A földre néztem. Jeleket kerestem. Így éltem a bombázott Budapesten.”

Albertus szerepét, a tanú és krónikás szerepét vállalja a háborús évek Mánaija, amikor Naplójában híven rögzíti az eseményeket. „E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát: ne kerteljen, ne vádoljon, s ha feléje sújt tőrével az orgyilkos, fedje el arcát kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk többé, mint a magatartás” — vallja az író az 1943-as esztendő kezdetén. Hiszen — szól a Napló egy későbbi bejegyzése — a háború, az öldöklés „a világ dolga. Az én dolgom, hogy összeillesszam az alany, állítmány segítségével a fogalmakat akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ” mondja Márai, s szavaiban János mester szavai csengenek vissza, melyekkel az első felvonásban Albertushoz szól, aki arra szólítja fel őt, hogy a veszély pillanatában az emberek lelkiismerete legyen. „Az én számomra egyetlen cselekvést jelölt ki a sors. A munkát, amellyel a kő és a márvány fölé hajolok.” és: „... a művész dolga, hogy műve közelében maradjon, amikor reng a világ.” — szegezi szembe Albertus igazságával János mester a magáét, a drámának ebben a kezdeti pillanatában.

A kassai polgárok különösen azoknak a két év múlva bekövetkező eseményeknek visszfényében tűnik kísértetiesen prófétainak, melyekről a Napló tudósít. Az író látja, napról napra jobban érzékeli, hogy a városhoz közeleg a katasztrófa. Mégis reménykedik, akárosak hőse, János mester, hogy a vész végül mégiscsak elkerüli a Várost, hogy Budapest sértetlen marad, Irnint egyetlen nyugalmi pont a légörvény közepén. Azután látni kell neki is, hogy minden elveszett, a város idegen és belső martaló- cok kezére került, akárcsak a XIV. századi Kassa, polgárait gyilkolják, törvényeit és jogait lábbal tiporják, a liberalizmus eszméi, a humanista hagyomány semmivé foszlott. „Szégyen élni. Szégyen a napon járni” — jajdul fel ekkor az író. Nincs más lehetősége: őrizni a magatartást, s írni és olvasni akkor is, amikor bombák hullanak. S hogy nem lép túl ezen a passzív rezisztencián, mint János mester, az nyilvánvalóan nemcsak elvi választás, programszerű döntés következménye, hanem gyakorlati kényszer is, hiszen az adott helyzet, & társadalmi viszonyok nemigen adtak módot a konkrét cselekvésre, nem kínáltak reális lehetőséget az aktív részvételre. Az egyén teljesen kiszolgáltatottá vált ebben a történelmi szituációban, ellentétben a hajdani Kassa polgáraival, s csupán aközött választhatott, hogy méltósággal viseli-e sorsát, vagy gyávának és gyengének mutatkozik.

Márai A kassai polgárokkal figyelmeztetett: nem szabad hagyni, hogy eladják az országot, hogy a nemzet jogfosztottá, törvényen kívülivé váljék. Igaz, az intő parabolát Márai a polgárságra szűkítve írta meg, a polgárság drámájaként és konfliktusaként fogalmazta meg a fenyegető veszélyt; a jogot követelő és védő polgárok a liberalizmus eszméit szólaltatják meg. Jelen esetben azonban ez iá leszűkítés — mely Márai más műveire is jellemző — történetileg helytálló, hiszen a születő városok valóban az új, a kibontakozó polgári rend alkotásai, az ő jogaik letéteményesei voltak. A parabola-jelleg következtében a Város és a pólgárok közössége túlnő a történelmi helyzet konkrétságán s vonatkoztatható egy tágatab közösség, a nemzet léthelyzetére, sorsára is. A város, Márainál, mindig több, mint házak és polgárok együttese. Valóságos élőlény, élő, növekedő és fejlődő organizmus, egy életforma és szokásrendszer alkotója, fenntartója és továbbhagyományozója. „Vár volt, erődítés — írja Márai a Kassai őrjáratban — évszázadokon át őriztek a falai között va- lairnit. Őrizték fegyverrel, kőfallal, őrizték vasnál és kőnél is hatalmasabb fegyverekkel és bástyákkal, ízléssel és magatartással, jó modorral és életszokásokkal, joggal és udvariassággal.” Ennek az élő városnak a szíve, szimbolikus lényege a Dóm, a katedrális, az évezredes keresztény kultúra méltóságteljes, pompás alkotsi409