Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Lengyel Balázs: Verseskönyvről verseskönyvre (Tóth Judit: Személyazonosság, Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem, Rakovszky Zsuzsa: Tovább egy házzal, Parti Nagy Lajos: Csuklógyakorlat, Zalán Tibor: és néhány akvarell) (kritikák)
—, csak annyit kell még hozzátenni, hogy Zalán Tibor, úgy tetszik, a gyakorlatra is át tudta váltani ezt az ars poeticát. Mint ahogyan egyik kritikusa írja, költészete merész kép- és képzettársításait — legalábbis már ebben a kötetében — a gondolati- és érzelmi „üzenet” szolgálatába állította. Kísérleti eszközei csakugyan visszakerültek az életközegbe. Sőt, a személyesség hitelén át le tudják írni az életközeget. Nehéz persze ezt azzal az olvasóval érzékeltetni, aki még nem ismeri vagy nem hajlandó megtanulni a szabadtársításokon ívelő vers desifrírozásának kulcsát. Gondoljuk mégis végig a már csak a csecsemősírásnak hiszek — a rám osztott szerelmekben lakó halálban... című vers kis részletét ebből a szempontból. . .. nem indulok senki hadával hogy a nagy lángososztásnál jelen legyek, mint a gyökér magányom sóit ízlelem s felnövök rajtuk keserűen: keserűen felnövök s a szó nem ragyog fel papíromon többé, szeretni fognak a ruhatároslányok és nem fogom szeretni őket, de megnyílnak előttem a meleg nagykabátok és besúgók helyett ruhafogasok kísérnek hazáig, ködben élek hol ismétlődnek hajdani kivégzések kopácsolásai levágott bárányok vérszínű bégetése leng a harangszóban bár ide nem hallatszik ... Nem a racionális tudatban, hanem a tudatszélen napnál világosabb ez a közlés. Sőt ezen a szinten kirajzolódik az a társadalmi életkózeg is, amely a költőt körülveszi. S hogy ez az életközeg milyen „felismerésre és félelemre” vezeti, milyen felfokozott, nagy fájdalmú lírát vált ki belőle, azt a valahogy csak felnő gyermekünk — nyelvünkből is marad valamennyi... című vers zárórészletével szeretném érzékeltetni: majd felneveljük és küzdeni tanítjuk s megértetjük vele a csendes gyilkosságokat, mint szájában babapiskóta: acélfogak között morzsolódnak szét védtelen életek — látja — fényes motorokat fog szeretni és bőrdzsekis pribékeket a könyvégető birodalmi szélben, s szégyelli ezt a verseket ezt az apákat ezt a künnyelmű könnyeket, s fogalmakat (haza művészet ember erkölcs) szégyellni fogja mert életünkből kiérti mind milyen haszontalan: mennyi mocskot festenek halálosra velük ... .. . mondom felnő gyermekünk tekintetében majd csak fájdalmunkat hordja tovább s a félelemre mely romlott génjeinkből testálódott rá a rombolás szabadságával válaszol: sem házak sem városok sem műemlékek sem kultúra sem semmilyen élet sem múlt sem jelen csak isten ki a teremtő végső nagy csöndben sírdogál s a szétdúlt égben magára hagyottan verejtékezik A magyar líra a múlt század közepén egy keserves, nagy pillanatában már egyszer megidézte ezt a teremtés utáni Istent, aki „elborzadott a roppant mű felett — és bánatában ősz lett és öreg”. Ez Vörösmarty, egy nagy felívelő korszak, a reformkor csődje, az 1848-as szabadságharc bukása után. Roppant keserűsége kisistereg ma is minden iskoláskönyvből. És ha egy mai avantgarde költő hozzá tér vissza, a hagyományhoz kapcsolódva őt idézi fel, meglehet a versképzés némileg szabadabb, huszadik századi eszközeivel, akkor vajon batölti-e, mint illik az előőrsköltészet hagyomány-ellenes progralmját? Akikor vajon avantgarde költő-e továbbra is, vagy egyszerűen „csak” költő? Jelző nélkül. Azt gondolom, hogy ézzel a kötetével Zalán Tibor ide érkezett el. 474
