Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Panek Zoltán: A plankács (novella)

táramat. A javát. Most legalább kiderül, thány fölösleges kötetet halmoztam föl. Ezeket senki sem bolond megvenni. Tárulj, könyvtáram. Most ezt játszom. Mentségemre legyen mondva, mielőtt megválók valamelyik jobb könyvemtől, búcsúzóul újraolvasom. Tegnap adtam el például egy E. T. A. Hoffmannt. Ö Írja: „Azokra gondolok, akik idegenek a világiban s azok is maradnak, mert egy magasabb létbe (tartoznak, s e magasabb lót igényeit a:z léiét feltételének tartják”. De’hát ezeknek még nem jött el az idejük, sehol a világon: „tárt szívükbe beletalál minden kilőtt nyíl”. Szeretem E. T. A. Hoffmann „haragos humorát”. Egy nap, egy könyv. Így megy ez. Máskülönben regényeimével A szerelem útvesztőjében tévelygő gavallérnak, is nevezhet. Vagy jegyzőkönyvünkbe foglalhatja Publius Ovidius Naso megállapítását: „Vénusz a henyélést szereti”. Én ezzel nem éritek egészen egyet. Írjon, amit akar, bánom is én.

1— Ne engem vádoljon, ön azt mond, amit ákar. De lehetőleg ne siklod- j-unk el oly könnyen a könyveladás mikéntjei fölött. Talán már belátja, hogy egy bizonyos formáját nem ok nélkül vetették a szemére. Nem kellett volna bohóckodni, bohóckodó botrányt rendezni. A könyvek, még a legostobábbak is, tegyük fel, hogy vannak ilyenek, mégsem vaksi imacskakölykök, hogy víz- benyuvassza őket az ember. Ráadásul úgy, hogy hídon, fényes nappal a víz fölött kinyitja a 'bőröndöt, amellyel hazafelé tart, az antikváriumból, ahol holmi köteteket nem vettek meg. Akinek már van a rovásán, az ne harapjon újabb emlékeztetőt a rovásbotra. Milyen könyvek voltak azök?

— Erre nem válaszolok. Helyesebben szólva: nem emlékszem. Én csak azt dobtam el, amit már — már akkor — az antikvárium sem volt hajlandó átvenni. Ügy látom, az eredeti vádtól el-elkalandozuink egyéb vádak irányába is. A vádban, valamely vádban, tehát megkettőződik, legalább, az ember, mert miközben él, ezért vádolhatják, át is éli közvetlenül 'benső és a cselekménnyel újra-egyidejű önábrázolással a terhére rótt 'bűncselekményt. Jól mondom?

— Maradjunk a tárgynál. Ha így, ilyen -csigatetnpóban haladunk, az ön idejéből aligha telnék még egy gyilkosságra. Kötve hiszem.

— Kötve inkább -talán én -volnék. Nekem nem a ikőkorszafckal, hanem a közvetlenebb, a későbbi történelmekkel van bajom. -Ami körülvesz. Mert körülvesznek. A közvetlen közelből: a közvetlenség a veszély. Az emberiség un tökéletesnek lenni, pedig szeretne, ezért még -csak felegyenesedett. Szeretne ember lenni, de ha más is, akkor gonoszul elirigyel tőle. Inkább lezüllik ismét arra a szintre, amelyről azután megint üvöltve akar felemelkedni. Sur- suim corda. Ma még nem hiszik el, nekem sem, hogy a szeretet a legromlandóbb indulat a világon. A legkisebb csalódásra is azonnal ibevonjuk a vitorlákat. Én nem akarok túljárni senki eszén, főleg ha nincs neki túl sok. De vegye már tudomásul a világ: az ember a szükséges elégséges szabadságban nőhet valamivé. Mindkét kezem az emlékek bilincsében, foglalt, hogyan tárjam ki az emberek felé?

A baj -talán nem is ez. A baj az, hogy nincs elegendő lelkiismeretfurdalá- som; kölcsönkérni sem tudtam: ha egyebet sikerült is, ebből van a legkevesebb. És hiszek abban, amit Sörén Kierkegaard olyan -borzongatóan megren- dítőne'k szán: „Talán semmi sem nemesít meg egy embert annyira, mint egy titok őrzése”. Talán semmi sem -gyötörhet annyira egy embert, mint egy titok őrzése. Ezúttal isem tudtam minden fontosát elmondani a plankácsról, amely- lyel — -segédletemmel, segédletem nélkül: hiszen éppen ezt kellett volna tisztázni — egy embert lefejeztek. Ha kereste a halált, akkor -megtalálta; ha nem, akkor a -halál (találta meg őt a neki tetsző időben. Az az érzésem, hogy

442