Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Panek Zoltán: A plankács (novella)

lekedettel) először kell elkövetnem? (Ismertem olyan gyónót, akinek volt egykét sikerültebb [bocsánatkérése — de ez nem én voltam.) „Mondjad utánam — makacskodik a jó öreg plébános, aki mindig csak abban a pillanatban akarja megváltni a világot —, mondjad szépen, tagoltan: Kérem a bűnrészességem mértékének pontos meghatározását. Mindaddig őszinte 'és megbánó beismerésben maradok, amíg méltó büntetésem el nem nyerem.” (Nem ütöm meg a főnyereményt még ebben sem, annyi bizonyos.) Ehelyett sokkal szívesebben mondanám: Kérem, fel kellene már találni a nikotin- .és embermentes alkoholt. Akkoriban éppen túl voltunk ta második világháborún.

Érdekes, hogy az ismeretlen katona még sohasem kezdeményezett háborút; kezdeni kezdett, de nem üzent soha hadat — és nem is üzent azután haza. A háborúban Krúdy Gyula szerint „a felismerhetetlenségig megromlik az emberiség”. A háború: a .történelem ismét túlméretezte önmagát az emberrel szemben. Nem mondom, hogy a telehold (ilyenkor (borzongatóan bűvölő, enyhén szólva 'baljóslatú) fénye egyszer sem csillant meg a planikács frissen köszörült felszántó élén. (A plankács szó az oka mindennek; egyszer csak, amikor már évtizedek óta nem jutott eszembe, egész valóságában megképzett előttem. Egy író, aki a poliktinika szót az anyatejjel szopta magába, és nem tudta, hogy az miindközönségesen járóbeteggondozót jelent — nem pedig azok a járóbetegek., akiknek még van gártányi erejük — nem akarta elhinni, hogy ilyen ácsszerszám létezik. Pedig -hát még a 'Sóvidéken is"híre volt régebben, hogy az alsósófalviak plamkócsolmak a legszebben vasúti talpfát.) Azt is beismerem: a plankácsot én köszörültem ki, Juhász Jani barátommal; sőt a jobbra kihajló nyelvű, tehát jobbkezes ácsbárdot .én kotortam elő, mert egy nap megtaláltam Janiék pinoegádorának „kispadiásán”. Janiéknál, akivel egy utcában laktam és egy osztályba jártunk, minden sokkal izgalmasabb volt, minit otthon; kár, hogy a barátomnak játszani alig engedtek időt a szülei, ha igen, akkor is csupán úgy, mint amikor a rabszolga üdülőszabadságra megy. Én csábítottam mindig a rosszra; önzésem—önzésünk pontosan, a legpontosabban kirajzolja emberi körvonalunkat, a testét éppúgy, mint a szellemét.

Mi nem voltunk szegények, csak nincstelenek; reménytől reményig éltünk akkoriban, és ibár csakugyan vége vo.lt a háborúnak, még senki sem hitte el igazán. Janiéknál háltam először istállóban, ahol hősiesen tűrtem, hogy a ló- húgy és -izzadtság kimarja, a szememet; ott (bámultam meg, milyen ékszeres- deresen csillog a félhomályban télen az istóllófal a zúzmarává csapódó párától; Janival ittam először bort, amit egy óvatlan pillanatban két literes üvegbe .sikerült leszívnia a lopótökkel: a osűr mögött elásva tartottuk; rettentő és hosszadalmas alkudozások után sikerült megvennem tőle (már nem emlékszem, mit adtam érte) a valódi Coltot, amit apja Amerikából hozott; töltény nem volt hozzá. Együtt takarítottuk meg a rozsdától a plankácsot, amellyel nekem majdnem sikerült véglegesen elválasztanom jobblábam nagyujját a többitől, amikor kipróbáltam. Egyszer meg kiállítottuk élével fölfelé az udvaron, jégeső ellen, jégeső-elháríitónak; ez is ért annyit, mint a jég ellen harangozás. Láttam, ahogyan Jani édesanyja a vizet, amellyel .a kemencéből kiszedett frissen sült kenyeret megmosta, a konyha földjén szótfreccsentette, mert az „megóvja a házat a boszorkányoktól és kísértetektől”.

437