Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 4. szám - Panek Zoltán: A plankács (novella)

— Kutyaugatás nem harapás — vágta az öreg arcába Venyege István. Azon nyomban valami olyasmit motyogott, hogy ő nem akarta. Talán egyenesen valóban bocsánatkéréssel és gyors eilkotródással folytatja, ha a bizonytalan, felemás világításban látta volna, hogy az ökölcsapásra Juhász (Sándor bal arcáján, ott ahol a nem iís nagy ütés pimasz indulata feltehetőleg behatolt a leikébe, hirtelen kigyúiltak a jóvátehetetlen sértés piros ujjlenyomatai. — Hát ha nem vagy beszélő viszonyban az Istennel — mondta elfúló hangon —, mindjárt leszel, te falu rongya. Teszek róla.

A gyakori elkövetés és a ritka megbánás isenfciföldjén — a ember földjén, ahol az azért lehet otthon, mert éppen hontalan —, mindig itt imbolyog valaki. A Venyege-esetből már pillanatnyilag talán csupán én. Csak a véletlenen múlott: lehettem volna az a ipasas is, akinek öt pisztolygolyót eresztettek a fejébe, mind átfúrta a boponyacsontját, mégsem halt meg; vagy az az ókori görög kocsihajtó, aki egy fejhosszal győzött ugyan, de csak úgy, hogy a verseny tébolyult hevében közvetlenül a cél előtt, rejtett (kardját előrántva áthajolt a mellette dübörgő kocsiba, és levágta ellenfele fejét. Persze olyasféle igazán félreesőként is betotyoghattam volna az öregkorba, akii mindig és bárhol „mindkét führe bátran alszik” (ahogyan a szomszéd falu, Aranyosmegy- gyes nagy szülötte, Medgyesd iPál nagytiszteletű úr, I. Rákóczi György papja mondja vaila), vagy aki külön örvend annak, hogy megcsípte a.csalán, mert az olyan emberbe állítólag nem üt a menykő. Igazi füstfaragóként libeghettem volna jótékonyan kéjes szélámyékokiban. Ehelyett azonban én -csak akkor fogom észrevenni, hogy még -tart az a nap, amelyen én elmúlok. Csak addig nehéz az új munkahelyen, amíg még szégyellünk nem-dolgozni, ugyaúgy, mint a többiek. Igenám: de ahol születtünk, oda nem csupán temetkezni illik, hanem ott kellene élni is. \

Menni gyönyörű, de megérkezni -jobb; menni kell, de visszatérni szebb. Bennünk a föld, a világ mozdulatlan. így aztán, ha ezt meg is valósítjuk, -csakis iszonyatos erőfeszítéssel tud maga mögé gyűrni minket az idő. Ez különben leginkább akkor sikerül neki, iha az -úgynevezett lelkiismeretfurdalás (tör reánk, ami nem egyéb, mint rövidzárlat, természetesen -aligha kiérdemelt glóriánkban. Ilyenkor olyanok vagyunk, hasonlatosak a valamikori sumérok rabszolgáihoz, akik nem merték, nem emelhették föl a tekintetüket, ezért nevük I-gi-mu-du volt. Lelkünk pedig: lakár egy falat száraz kenyér. Vagy még inkább: lelkünk beázott; a szemünk pedig a lélek alázatos (kirakata.

A kihűlt törtpaszuly-tekintet a (töredelmesen) beismerő vallomásban feltétlenül ajánlatos; követelhetik, egyszerűbb, ha előre -felajánljuk. Már hozzászoktam, de még nem tudtam beletörődni. Annál jobban félek viszont, semhogy e félelmet ki ne mondjam. Amikor -az értelmes ember megért (dermesztő vagy feloldó összefüggésében vagy csupán összetettségében felfog) valamit, nyomban türelmetlenné válik. Cselekedni akar netán? -Dehiszen ettől kell a legnagyobb mértékben óvakodni, mert néha bét (kétes) gondolat már egy cselekvésnek számít. Mint ahogyan idegen -tükör — megmagyarázhatatlanul — jóval idősebbnek mutatja az embert, mint amilyen valójában. Most má-r túl sokan vagyunk a világon ahhoz, hogy valaki még jó is legyen. Másként: sok becsületes ember között elvész a zsivány.

Az ember annyi mindenfélét mond: hátha megmenekül. Jaj nekem, mert eddig hallgattam (vae mihi, quiia taoui). Hallom máris Csonth Ignác tisztelendő úr dohány-illatú dorgálását a gyóntatószékből: „Mondd utánam, fiam.” De- hát mit? Mit követtem el (újra), amit most szóban ismét, illetve tettel (cse436