Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Varga Imre: Jegyzet egy régebbi vershez - Szemem zodiákusában (vers)
persze akadályait. A nevek, az isteniek is, csak elsodornak magiunktól, a formák eltávolítanak a [bensőtől, ám végül mégis az elvesztett irányba fordulnak a léptek (vagy talpunk alaitt a Föld, újra felbukkan az elhagyott test. Ami lehetne, ekképp látszik, [hogy most kevesebb. A kettéosztottság kivetített esélyt fejez ki. A külső megismerés — nevek, formák, mesék és mítoszok — bensővé válnak. Mert megtörténtek. Velünk. Koritársaám arcán csillan meg olykor ez örökkévalóság fénye. Ezen persze a születéséhez halálánál még (remélhetően) közelebb álló ember humort is ért. Nem szeretne mélyebbnek Játszódni, mint amilyen. S mivel az egyensúlyt nem szimbolizálhatja, hiszen maga is azt keresi; a melodrámát mutatja. Belső összeszedettség helyett szétszórt, tárgyiasult érzelmeket láttat. S ezt kommentálja is, mert fontosnak tartja, mert önmaga kereséséhez szövetségest, társat, barátot, olvasót akar. Bár fehfelviiian a meder képe is, mégsem ez jellemző erre a mesére. Nem marad meg a partok között, szertefröcsköl, szétrakja tárgyait, olykor még a rímeit is. Ki-kihagy a szív. S ez már nem kópéságiból. A test a testen kívül van. Idegen. A magam-keresése, .talán, a /közösségi szándékot, indíttatást is mutatja: a tudatosan felhasznált finn(-ugor) mitológia elsősorban, másrészt .pedig az európai (s polgári) műveltség letéteményeséhez, a görögséghez való odafordulás. A salak és a verset lefelé húzó jelképek helyett a tűz ábrázolódik, a tudat tüze (meg az érzelmeké is), s ezt készíti elő ■— afféle hippis kerti ünnepélyként — az istenek, mesehősök .és a kontárnak mókás sürgése^forgása. S ebben az .égi földivé, a földi pedig égövé válhat. A legkisebbről képzelődő személyiség akaratlanul is a legnagyobbat szeretné megragadná. Nem mondom egyetlen szóval sem, hogy mindezt akikor versembe is beleírtam. Most viszont eZt .is kiolvastam belőle (hiszen már másé), és még sok egyebet is, amit nem enged elmondani az illem és szemérem. Vajon miiért lesz egy korai vers megidézett tanú? S ha nem is valaki ellen, valaki mellett bizonyára szól majd. Amellett, aki a kamaszkor! pózok után talán először fejezte ki versben a maga darabos, groteszk, és kissé keresétt (vagy épp hogy mélytudati) képeivel az önmegismerés szükségét.. Amire most tizenöt év után egészen friss művei visszhangzanak. Szemem zodiákusában Sötét füst fog körül engem Sötét füstben vár a testem Füst és korom tódul fölém Ikrásodik sűrűi körém Ülök a köd közepében Tömbösödő sötétségben Nem látok itt valós dolgot Cölöpkarót bálványszobrot Hogy fogózva önmagamat Mozdulatlan sétálhatok 429
