Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Vasadi Péter: Este (vers)
VASADI PÉTER Este Arrafelé a csattogó sínek. A rozsfejek, ahogy lehajlanak. A vaskerék szabdalta fényözön, ott kezd a város esteledni. A léptek is a föld alatt arasznyira, a vállakon a rögsötét. Ingázó kar s öklök kétoldalon. Utcákon a porrá lett öröm. Falak között a lámpafény, s a percről percre növekvő pokol. Előbb csak permetez. Akár a diszkrét vízsugár. Aztán cseppekben szétgurul. A szemről, szájról, bőrről visszapattan, de már sebez. Aztán a síkokon, fémen, fikuszlevélen föltűnik. Még nem csurog, mint festékcsík s lakkfolyam, csak megtapad és kristályosodik a köznapi pokol. Aztán kitör, egyszerre ömlik mindenünnen, locsog, kenődik, sistereg, lúg és olaj, éget, belep, kifáraszt, megront és megromol. Inog az est. Reszket a levegő. A tányérokon méreg púpozódik. Az arcban apró kráterek. Nem nyel a gége, fuldokol. A szemekben hamu. Homlokon repedések. Hangyalyukakból kimászott szavak a padlón széttaposva. Nyílik a szobaajtó, besurrannak a szúnyogok, a nyávogás keresztbe áll s átleng a bársony almaillat. Aztán a csönd sara. A lassú kéz, ahogy a vállat éri. 421
