Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Monoszlóy Dezső: Kutyatejet isznak a lepkék (novella)
rajtuk. Mint ez a pipiskedő matróna, aki két nylonzacskóval betipeg, leveszi a kabátját, aztán a stüszi kalapját, a szvetterét, a nylonzacskókat, a ifallhoz támasztja, leül, ül egy-két percig, kotlóstyúkként igazgatja magát, feláll, odamegy a zacskókihoz, kotorászik .bennük, kivesz egy másik zacskót, maga mellé teszi. Gábor szeretné gyermekkori tárgyakkal beborítani a linóleumot, hogy ne tipegjen, ne guruljon rajta ez a sok szürkeség. Ólomkatonákat és gipszből készült vadállatokat helyez rájuk, de hamarosan rájön, ezekkel sem tud mit kezdeni. Az is zavarja, hogy némelyik állatnak már eleve talapzatot készített a játékgyár. Az oroszlánnak szavannát, az óriáskígyónak meg pálmafát, csak az elefánt áll a saját lábán, a többiek nem mozgathatók szabadon, talapzattal együtt kell ide-oda tologatni őket. Az ólomkatonák is nagyobbára ilyenek, még a huszárok is, azok le se tudnak szállni a lóról. Hogy lehetett ezekkel egyáltalán játszani? A legkülönösebb, hogy Gábor már nem a kórházban és nem is a gyógyintézetben tartózkodik. Saját folyosójára, saját lépcsőházára gurul az előbbi esemény, mintha a két egymásra hasonlító linóleum, hátán cipelve az előbb látott embereket, utána szaladt volna. Ez az, egyre jobban egybemosódik a jelen, méghozzá úgy, hogy az előbb és utóbb történt már alig választható el egymástól. Amíg Bébi volt, ha cigánykerefcet is hánytak néha a külső események, az idő nem gubancolódott ennyire össze. Amíg Bébi volt, a világ közelibbnek, megfoghatóbbnak látszott. Valahogy a rejtélyességével, a meghó- díthatatlanságával volt közelebb. Volt egy színességgel, várakozással, odaérke- zéssel teli, távoli Afrika, távoli Ceylon, távoli Amerika. Azóta bejárta mindezeket a vidékeket, hogy sorban elveszítse őket, kikopjon belőlük az elképzelt ismeretlenség varázsa. És a szerelemmel hogy volt? Először Bébi jelentette a világot, aztán földrész lett belőle, később egy másik földrész eltakarta, és aztán azt is eltakarta egy másik. Most végre újra ki lehetne göngyölni a térképet, meg lehetne keresni Bébi helyét Amerikán innen, Amerikán túl. Hol kicsi szigetnek látszik, hol meg kiderül, hogy nem szárazföld volt, ő volt a tenger. Bébire odahaza várakozni még keservesebb, mint a kórházban, vagy a fizio- terápiai intézetben. Itt maradt még néhány táárgy, amit az ő keze is érintett. Ez annál meg foghatatlanabb, mert közben minden megváltozott. Még a folyó is megfordítva folyik, igaz, a neve sem ugyanaz, de azt azért alig lehet megszokni, hogy Bébi idejében balról-jobbra, most meg jobbról-balra mutatja a tükrét. Holnap a kórházi ágyon, míg lassan, egyenletesen csepeg az infúziós anyag, könnyebb lesz erről megfeledkezni. Bébi az ágya szélére ül, és bocsánatot kér tőle. De ő nem bocsájt meg. A végtelenségről és az örökkévalóságról fog beszélni. Bébi tiltakozóan a szája elé teszi a kezét: Ki ne mondd! Egy bökkenő így is akad: a papírosfecni, amelyet napok óta a zsebében hordoz. Már úgy össze van gyűrve, hogy alig lehet elolvasni a szövegét. „Beebi peenteken meghalt, stop temeteese joevoe szerdaain stop”. Hihetetlen szöveg ez. Tulajdonképpen ezért sem lehet megbocsájtani. Ha megbocsájtana, mindent elrontana, Bébi többé sohasem ismételné el: nézd, fcuityatejet isznak a leipék! 420
