Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Monoszlóy Dezső: Kutyatejet isznak a lepkék (novella)
MONOSZLÖY DEZSŐ Kutyatejet isznak a lepkék „Godot-ra és Bébire várva.” Az üvegből egyenletesen csepeg az infúziós anyag, csak rettenetesen lassan. Gábor már vagy húsz perce a lila folyadékra bámul. Legszívesebben semmire se gondolna, de ez sehogyan sem sikerül. Ha az ember arra gondol, hogy semmimé se gondoljon, mindig eszébe jut valami. Az is zavarja, (hogy nincs egyedül. Jobbra és balra tőle betegek fekszenek, nők, férfiak vegyesen, hasonló üvegek alatt, csak a folyadék színe nem egyforma: van sárgás, fehér és rózsaszínű, az egyik üveg tele van, a másikban mindössze néhány csepp bugyborékol. A bal szomszédja aprókat horkant, úgy látszik, elaludt. Milyen jó lenne, ha Bébi toppanna a terembe, az ágya szélére ülne, és a vállára paskolna: Hát ide jutottunk, öreg fiú. így van, idejutottunk, és mindennek a tetejébe még ez a fárasztó ambulatóriumi kezelés. Naponta idevándorolsz a kórházba, szabad ágyra vársz, aztán egy orvosra, aki beadja az infúziót. Hol ez nincs, hol az nincs. Ha meg kiböjtölöd mind a kettőt, némelyik orvossüvölmény valóságos vérfürdőt rendez, mert nem találja a vénádat. Látod, csupa kék folt a karom. És még nekik áll feljebb: Hát maga hova tette az ereit! Bébit nem rémítené el a beszámoló: Soha se volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Ezt is megússzuk. Emlékszel, amikor szétlőtt hassal feküdtél a szanatóriumban, dréncsövek lógtak ki belőled, mert nem lehetett elől a sebet bevarrni, penicillin se volt még akkoriban, a privát nővér már elaludt, és én rád ültem. Persze te akartad, de azért klassz dolog volt, hogy vállalkoztam rá. Akkor is véres lett a lepedő és nem ám úgy, mint most, ez a néhány kicsinyke folt igazán nem számít. Nem, ez valóban nem számít, csak az a baj, hogy nem vagy mellettem. De hiszen itt vagyok, itt ülök az ágyad szélén. És? Megőszült a hajad. A szanatórumban még szőke voltál, húsz év után kezdtél kétoldalt fehéredni, de az is jól állt. Mert nagyon szerettük egymást. Nagyon. Mi aztán mindent kipróbáltunk, volt, hogy napokig nem kerültünk ki az ágyból. Erről nem illik szólni, ez már magunk előtt is hihetetlen. Mi a hihetetlen ebben, ha egyszer megtörtént? Hát nem érted? Ha igazán így volt, egyik napról a másikra hogyan szakadt vége? Húsz évig egymás testében turkáltunk, egymás bőrét simogattuk, egymás fülébe nyögtük a szenvedélyünk, és most fölöltözve sétálunk, én itt, te meg ott. Helyesebben én nem is sétálok, fekszem az ágyon, de becsapni mégegyszer nem hagyom magam. Elégszer becsaptál. Te is. Olyat nem hazudtam, hogy ötszáz kilométer távolságiból látom a hajad színét meg a vérfoltokat. Húsz éven át elégszer megnéztelek. Még húsz évet nem boszorkányság hozzáképzelni. Tulajdonképpen mi a bajod? A hátgerincem. Már kétszer megoperálták és most megint. És különben? Egyedül maradtál, vagy van valakid? Ne is válaszolj, te nem tudsz egyedül maradni. És te? Én sem. Amíg veled éltem, sohasen voltam egyedül, pedig mennyit vártam rád. Nemcsak azért, mert sohasem voltál pontos, hanem másképpen is. Vártam, hogy a külön töltött napjaimat el412
