Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 4. szám - Takács Imre: Császári vallomások - Szatirikon (vers)
a beavatatlanok, a kultúra nélkül bagzók, árválkodók ... Nem akarom kitömetni a koporsómat se dicsőséggel, se pénzzel. Már mondtam: LEPEDŐ! — a lábfejem belőle ki is lóghat. Az arcomat ne lássák csak a bámészkodók, mert az akkor — azután —csak az én bensőségem, titkom, szemérmességem. „Hess innen, hess!” Császár voltam március elsején tizenhat órakor, aztán elmentek innen a kedves katonáim, a hosszú legények — talán harmat-ésszel —, de valami csodálatos érzékenységgel elmentek ők. Rablók? — mint a nagy művész Király Zsiga? Űtonállók? — mint Sobri Jóska? Igazságtevők? — mint egy fiatal költő-fiú? Apának és nagyapának készülő fiúk? — Ketten elmentek. Örökre ittmaradnak — az élő voltomat díszítve, nem a halálomat. A papírzacskót ragasztó kurvák Máráanosztrám, sírjatok, obégassatok, mea-culpázzatok, mivel gyereket ti se szültök, de örömet se adtok igazit, nemtelen nők! Babázzátok le a pénzeteket! Majd ezek a legények nemzenek gyönyörű gyerekeket a Császár emlékére, pironkodva visszaemlékezvén a Császárra, megszeretvén emlékeikben majd a Császárt. Fölburjánzik egyszer a magvuk igazi nők ölében, burjánoztat a magvuk igazi petét nemsokára. Márianosztrai nők, asszonyok, az ember nem romolhat el ezek által. Jaj, Istenem, Istenem, mi történik a Földön? Láttam rohamsisakot sokat! Azokból már a fej kiesett. Nagy Sándor, Napóleon, Hitler, Sztálin, Vilmos császár és kaiser und könig Franz Josef I. — egyik se volt akkora császár, mint én voltam március elsején tizenhat órakor 1987-ben. Megbosszultam császár-minőségemmel rossz sorsomat, mert az enyémek voltak a katonáim. Mert én a katonáimat láttam, nem a két ágyútölteléket. Abba kellene hagyni ezt a verset, nem vallani tovább a beérkezésről, a hatalomról, a botolva mégis beszerzett győzelemről, a sírós boldogságról. Jaj, Istenem, Istenem, mi történik a Földön? 1987. március elsején délután négy órakor én császár voltam.
