Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Halmágyi Miklós: A kamasz utolsó attitűdjei (Balló László: Kvázi) (kritika)
HALMAGYI MIKLÓS A kamasz utolsó attitűdjei BALLÖ LÁSZLÓ: KVÁZI Furcsa lény a kamasz. Se nem felnőtt, se nem gyerek, helyzete, léte, s ebből fakadóan gondolkodása is átmeneti. Ripacs, balek, és zseni egyszemélyben. Képes arra, amire koránál fogva egyedül képes, azonos tud lenni önmagával, s minden, csak nem azonos az őt körülölelő világgal, amelyből kirekeszti magát és amelyből kirekesztetik, miközben kifacsart élethelyzete anélkül, hogy sejtené, inkább javára válik, mint kárára. A költészet számára nem idegen a kamasz világlátása, még akkor sem, ha a romantikusok óta alapvetően megváltozott a költői szerep mibenléte. Az irodalomban megjelentek azok a hősök, akik nem akarnak felnőni, fiziológiai folyamatok retardálásává átfordítva társadalmi eredetű tagadásukat, a kamasz pedig felmagasztosul, időtlen lebegésben tiszta szemű és kezű ítélőbírája lesz koroknak és nemzedékeknek, holott valójában nem más, mint ami; esendő kamasz. Mielőtt végleg belemerülnénk a pszichológiai vulgarizmusba, szögezzük le, hogy az elsőkötetes Balló László Kvázi]a korántsem szerepjátszás, korántsem önként vállalt habitüé, hanem valós, légiességben is vaskosan reális életérzés. Nagyon is konkrét, nagyon is röghöz, sőt göröngyhöz kötődő. Nem tudok szabadulni a kötet hátoldalán olvasható ajánlás első mondatától, noha a recenzensnek nem szabadna a fülszövegből építkeznie, mert ez a mondat szerencsés és szerencsétlen egyszerre. „Balló László a Kváziban sorra veszi egy mai verseskötet általában szokásos témáit.” Szerencsés, mert pontosan regisztrálja Balló első kötetének leglényegesebb vonását, és szerencsétlen, mert Ballónak aligha van más választása, minthogy életében először nyilvánosan, és — ha úgy tetszik — közszemérem-sértő módon körbejárja és leleplezze önmagát, megkeresve önnön tudatában azt a később talán ablakká táguló kis rést, amin keresztül kitekinthet a világra, s a világ pedig megláthatja rajta keresztül a maszkok mögött bujkáló költő igazi lényét. Karinthy Frigyes költészetében van annyi szent naivitás, mint Ballóéban, annyi keserű ráismerés, annyi fonákra fordított, poénba kompenzált heroikus indulat. Karinthy versei ilyen kócosak, fésületlenek, ha nem kopott volna még ki a kifejezés a köznyelvből és nem kapott volna enyhén ironikus felhangot, most azt mondanám, ilyen ifjonti hévvel telítettek. Balló alteregót teremt, J.-t, aki hasonlít Karinthy fiatalemberére, csak éppen durvábban, nem olyan elegánsan cinikus. Mit láttat J.-vel? „Űj forma ez, / homályos és talán / valami híján / átfogalmazódott.” Ebben az átfogalmazott, átfogalmazódott világban, (hogy melyik igemód helyes, azt Balló láthatóan még nem tudja eldönteni), találja meg költészete tárgyát és mikéntjét. Miként idegen, holdbéli tájra tévedt utazó, úgy mozog az azóta született verseiből sejthetően utolsó kamasz-attitűdjeivel késdobálóként hajigáló Balló jól körvonalazható és mégis fantomnak bizonyuló célpontok felé. A jelenségek valamiképpen az utolsó pillanatban mindig kisuhannak keze közül, a lényeg szertefoszlik a levegőben, hogy mint délibáb, valamivel odább, de látszólag elérhető távolságban bukkanjon fel ismét. Balló küszködik e valóság-fantomokkal, s a kamasz indulatával vágja oda végső fegyverül a jól sikerült poént, de lelke mélyéig sértődötten. Pedig Bővíthetetlenjei nem kevés ösztönös filozófiai érzékenységet árulnak el. „Melyik úton járjak, Uram, j hogy itt maradhassak?” és „Kinek tenyerén a világ, / hogyan is tapsolhatna / örömében?” vagy „Én egész népemet fogom / komplikáltabb pórázokon.” Talán végig sem gondolt gondolatok; de gondolatok és végiggondolhatok! Balló képes alapvető valóság- és gondolatrezgéseket érzékelni és visszasugározni, he368
