Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Láng Gusztáv: Egy költő paradoxonai (Olvasónapló Szőcs Géza verseiről) (tanulmány)

megismerendőül (ía háló ugyancsak ősi jelképe ennek az ismeretlen mélységbe merülő megismerésvágynak, ajmit felerősít a „tágra nyílt számú” jelző); c) átváltozás és elnémulás valójában a megismerés eredménye, hiszen az „Utolsó Kérdés” után nyilván nem következhet „még utolsóbb”, csak a Minden ismeretének hallgatag teljessége. A „vers szelleme” (s vele a költő) nyilván csak mulatna ezeken az értelmező próbálkozásokon, hiszen végső célja épp annak a képvilágnak a megteremtése, mely nem valaminek a megismerését példázza, sem a megismerés hogyanját, hanem a lényegismeret teljes mítoszát alkothatja, magába foglalva az „ismeretelméleti helyzetek” minden lehetséges változatát a tragikus kudarctól a bölcs és megoszt- hatatlan mindentudásig. Amely éppen ezért nem szorul értelmezésre, mert úgy jelenti mindezt, hogy kizárólag önmagát jelenti. (Megintcsak nem hagycumánytalanul, hanem a „metaköltészetnek” a romániai magyar irodalomban kialakult sajátos változataihoz kapcsolódva, amilyen Páskándi Géza ,/töredéklírája” és ennek elmélete A tű foka című kötetében, valamint Szilágyi Domokos „képromboló” kísérletsora A láz enciklopédiája és a Búcsú a trópusoktól kötetekben.)

E törekvések — Szőcs Gézáéra is vonatkozik ez — éppen az „itt és most”-tal történő szakításukkal kapcsolódnak korhoz, élethez, valósághoz. A gondolkodásnak kétféle szabadsága szembesül e lírai kísérletekben. Az egyik az, amely szükségszerűnek fogja fel a valóságot leképező ráció határait, s ezeken belül 'maradva halad a megszerezhető, kiteljesíthető tudás felé. A másik a csoda szabadsága, melyben képzelet és érzelem lázad az értelem valóságos vagy vélt korlátái ellen, s rendszerint olyankor, amikor megrendül a hit a ráció ember-üdvözítő voltában; amikor a társadalmi lét ésszel fölmérhető keretei és körülményei a szabadsághiány normáiként jelennek meg a vizsgálódó értelem számára. A nyelvi — és költői — konvenciók „zsarnoksága” a társadalmi kiszolgáltatottság analogonja lesz, s a költő a nyelv lehetséges és antinormativ világára összpontosít a „nyelvi valóság” illuzórikus biztonsága helyett; a szabadság kockázatát választja (hiszen a formavesztés szakadék-szélén kell egyensúlyoznia) a hagyományos formák korlátái helyett, melyek nemcsak támasztékot jelentenek számára, hanem tilalomfát is.

S ezzel más megvilágításból is láthatjuk az „áthallásos” allegorizálás kérdését. Mint láttuk, ez az ideológiai tilalmak kijátszásának formája volt — csakhogy a tilalmat azzal, hogy kijátssza a költő, egyben el is ismeri. A lehajtott fő műfaja ez — hogy a tisztelettudó fejtartás eltakarja a reá felülről pillantó hatalmi tekintet elől a gúny, a düh és a megvetés arcrándulásait. A tilalmat nem kijátszani kell, hanem megszüntetni, a felemelt fő, a nem titkolt költői mimika formáival. (Tudom, ez a sarkító megkülönböztetés sértően igazságtalannak tűnik sok jó költő sok jó versét illetően; azt is tudom, hogy ez a „lehajtott fejű” allegorizálás a civil-kurázsi hány ragyogó példáját adta, s főleg: tudom, milyen gyakorlati értéke van és lehet egy kisebbség szellemi maga-megtartásában. Amit mondtam, Szőcs Géza nemzedékének észjárása szerint szembesített két elméleti véglet, melyek között az erkölcsi bátorság számos árnyalata helyezhető el, a „félénk” allegóriától a nyílt beszédbe átcsapó műfaj-változatig.) S ha a nyílt beszéd objektíve lehetetlen, marad lehetőségként a kimondás lehetetlenségéről valló metalíra, mely úgy szünteti meg a hagyományos jelentésszerkezet, hogy ezzel egyszersmind hiányukat tudatosítja. „Van némaság, mely (messze hallik.”

A kelet-európai avantgarde sajátos jegyéhez érkeztünk. Az új formákat nemcsak az a cél határozza meg, amelyet elérni óhajt, hanem mindaz is, amit elhárítani kíván magától, ahogy egy sakkjátszma alakulása sem lehet független az ellenfél lépéseitől. Ma, amikor annyi szó esik arról, hogy szükségesség-e a neoavantgarde vagy divatjelenség, e vonzás-taszítás szociologikus vizsgálata talán elvezethet — ha részlegesen is — erkölcsi és esztétikai értékkritériumokhoz.

362