Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
tam az öltözési még a cipő íölvétele előtt. Elindultam, hogy lemegyek a vízhez. Mentem is, mezítláb, dühösen. Mintha dühös lettem volna. Jött mögöttem valaki. Hátrafordultam a zajt hallva. Anka szaladt utánam. Bevártam, hadd jöjjön. Mikor odaért, egyből átöleltem. Hagyta, nyomta magát hozzám, ágaskodott, elkapta a nyakamat. Rábuktam a szájára. Jó hosz- szan csókolóztunk. Tapogattam közben, le egészen a seggéig. A seggénél megállt a kezem, megnyugodtam. Beborult az ég, csapkodta a napozó kosarak vesszői közé a szél a homokot. Sercegő, súrlódó hangolkat hallottam osókolózás közben. A tenger zühogva háborgott. Eltaikarodott mellőle az a töméntelen ember, alig maradtunk, de mi maradtunk, vártunk, unatkoztunk, bár már nem any- nyira, a lányokkal. Visszaültünk, én meg Anka, a padra, ahol Kálmán meg a másik ült. Sétáltunk közben a sétányon, mintha sétálnánk. Átöleltük egymást, mintha átöleltük volna egymást. Olyan lett, mintha majdnem csinálnám azt, amit csináltam. Azt mondtam magamban, hogy a nap készül lenyugodni a felhők mögött. Mondtam magamnak, meséltem magamnak, miközben láttam. Mintha írtam volna magamnak. Valaki másnak a létébe taszítva. Belegabalyodtam egy lánynak az átölelésébe, puhításába, már majdnem mindent csináltam vele, és ez jó volt. Az volt benne a legrosszabb, hogy nem tudtam lenni. Kerestem, hogy miért is jó. Nagyot üvöltöttem, elkezdtem rohanni a homokon, le a sétányról, nem a tenger felé, csak a homokon végig, mégis közelebb kicsit a tengerhez is. Emelgettem jó magasra a lábamat futás közben, amennyire csak lehetett, és ordi- báltam is, csapkodtam a karjaimmal a felhős naplementében. Elvergődtem a nedves homokig, ott már könnyebb volt szaladni, bár nem akartam sehova se jutni, szaladni se. Már alig bírta a lábam a futást, a lábam kereste a keményebbet, ha már futni kell, nem én, és amikor elértem, irtózatos száguldásba kezdtem a tenger széle mentén. — Tenger! — üvöltöztem. — Hallod, amit mondok? Amit nem mondok. Nem a vízbe feküdtem bele, hanem kijjebb, megint a száraz homokra kanyarodtam ki, ott csuklottam össze, nem a fáradtságtól. Már össze akartam csuklani, le akartam rogyni. Kiterültem. Először csak megakadtam a mélyülő homokban. A földön fekve széttártam a kezemet, lábamat. Mozgattam őket, gyalultam a homokot. Rohantak fölöttem a felhők, szívtam a port, amit én kavartam, a lábaimnál valahol mozgott a tenger. Rángatóztam a sós halszagban, még mindig, nem tudtam lenyugodni, belenyugodni abba, amiről sejtelmem se volt, hogy miért izgat. Miért üzen, hogy itt van, hogy itt lenne. Hogy én csak hártya vágyóik, burok, héj, kerettörténet, asak az, amit véghez viszek. Ami történik, ki- és bejár. Kilógnak, kihullnak, széthullnak, szálldogálnak, rajtam át, keresztül, semmi se vagyok olyankor, levegő, speciális kis lég esetleg, mert talán valami‘azért mégis van ott, ahol én is. Kis fura tér. Sűrűbb ott a semmi. Kicsit. Ott vagyok én, ott. Néha valakinek éreztem azt, külön személynek, többnyire reggel, amikor 20
