Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
Azért nekem, mert éppen annyi ideje éltem már, amennyi ideje éltem, és éppen ez az az idő, amikor hirtelen kivilágosodik, nem is kivilágosodik, hanem befénylik, fölfénylik az is, ami addig sehol nem volt látható, elkezdődik egy váratlanul hangos, díszes előadás, kigyúl az a rengeteg fény, aztán egy pillanat alatt vége, szinte már az első jelenet megszakad. Amikor a test benyomul az érzékelőkéi, amikor éppen készen lett az, ami így sikerült. És az .elkészülés utolsó pillanataiban jön egy zsongás, szédítő lak- mározás látványban, ez az, amikor minden látszik, szinte minden, minden elérhetőnek tűnik, ha nincs is közel. Az érzékek éppen elkészülnek, és átáram- lik az, ami lehetetlen, de ilyenkor elkerülhetetlen. Az ember nem rendeltetésszerűen működő, csak aztán jön a rengeteg elnevezés, és én megláttam, hogy nemcsak lehetne, hanem az, hogy valami csak így van látszat. A vágy, az irtózatosan és mindenfelé szétszóró vágy hatása alatt álltam. Egy kavics után is tudtam vágyódni, holott éppen a lábam előtt hevert, rá is tapostam, mégis, a vágyam utána nem szűnt meg. Utána, mert mintha nem is ott lenne. Fölkaptam, behajítottam a tengerbe. Csináltam, élveztem, hogy csinálom, amire vágyom, közben a vágy szétvetett, annyira. Ezen a vágyon keresztül érintkeztem valamilyen sejtelmes ellenállással. Teljesülni akaró, csábító kívánságok össztüze, melyek sose teljesülnek. Ez volt a boldog kor. Szinte hihetetlen. Ugyanakkor sivár unalom kísért el minden úton. Végtelen öröm és végtelen unalom közt becsapódtunk a kozmoszból egy gyékényre, két napozó lány mellé. Láttuk, hogy az egyik bemozdul, még mielőtt mi belehulltunk volna a henye életükbe, még az előtt a pillanat előtt, hogy mi elhatároztuk volna, érezte, hogy valami készül, valami lóg a levegőben. Ettől az érző, szeszélyes lény rögtön törökülésbe vágta magát, kenőcsös tubus került a kezébe, látni se engedte nekünik, mikor, honnan. A rengeteg holmijukat szétdobálva holmikráterben tenyésztek. Fújt megint a szél, most egy tenger felől, melynek a partján utolért újra az az érzés, hogy itt vannak. Megint egy. Anka lett az egyik vágy tárgya. Ez nem volt olyan tagolatlan mint a Balaton partján. Szétesett rögtön részletekre. Széthullt, összeállt. Látszott. A fölálló két térde és a combja, az egyik, a felém eső, alulról, kívülről, addig, ahol a gyékényen ülés véget vetett a látványnak, eltakarta. Szemben ülni a legjobb ilyenkor. Mindene egyszerre nézett rám, készen, állandóan készen a közeledésre, mégha nem is láttam. Félre fordultam, nem is félre, sehova fordultam, nem fordultam el. Talán a fésűjét bámultam (már fésülködött), a fésülködését, tehát a haját, a kezét, a lógásokat, kapdosásokat, az arcot, de. persze a hajat és nem az arcot. Vállat. És így tovább. Türelmességem nem ismert határt. Ő nem szerette a vizet. Kitelepedett a partjára. Be volt zárva az alacsonyságába. amit hátulról lehetett a legjobban látni, fölmérni. A mellét oldalról és szemből figyeltem, birtoklás érzésével. Gyorsan, hevesen barátkoztunk a szemeinkkel. A nyelv mindkettőnknek idegen volt. 18
