Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Balázs Attila: váratlan találkozás, írói-szerkesztői attitűd, és még egy vicc, western-blues (de lehet akár eastern is), pár szó a magányról (kisprózák)
pár szó a magányról Mint tudjuk, az életben vannak kis és nagy magányok. A kis magányok valósággal eltörpülnek a nagy magányok mellett, úgymond nem is juthatnak szóhoz. Ilymód roppant veszélyesek, mert kicsinyes álmaikat dédelgetve megpróbálnak hurkot tekerni a nagy és fényes magányok nyaka köré. Minduntalan szaporodnak és rendeletileg nem lehet betiltani őket. Ott tülekednek mellettünk az autóbuszban, ott nyáladzanak mellettünk a matinés lágypornókon, ott szorongnak kis töpörödött magányukban a nagy mérkőzések állóhelyein — szánalmasan és hiú reményekkel, akár a kicsi kapus a nagy kapu torkában. És még mindig van ilyen a nagy, hatalmas, fényes és dicső huszadik századunk másik végén. Ott jönnek ki. Akár valami futószalagon. És ők is keresik helyüket a Nap alatt. Rengetegen, akár a kínaiak a kultúrforradalom előtt és után. Mennyiségük roppant veszélyt jelent az igazi hatalmas magány minőségére nézve. Most azon gondolkodunk, hogy miként lehetne ellenük hatékony intézkedéseket tenni. Az említett gondolkodás folyamatban van. Addig soroljuk fel a magány alapvető típusait: mint hallottuk, van kis és nagy magány, de ez közel sem meríti ki a kérdést. Mi jól tudjuk, hogy vannak folyékony, illetve szilárd állapotú magányok — számtalan átmenettel. Vannak elvont, illetve egészen közérthető magányok; finom kerekdedek és gusztustalanul sarkosak, göbösek; vannak indulatosak és befelé fordulóak; egyenesek és kacskaringósak. Vannak olyanok, akik egész szépen ejtik az R betűt, vannak akik ezt elmulasztották megtenni — azaz: megtanulni. Tehát a probléma kimeríthetetlen, nem is szólva a rengeteg alfajról, felfajról, szekundáris jellegzetességek egész soráról. Keveredésekről és nem-keveredésekről, vegytiszta és ködös magányok dialektikájáról. Amíg ezt hallgatjuk, joggal merülhet fel bennünk, valójában kik is az igazi, hamisítatlan óriási magányok hordozói’ Vitathatatlan, hogy például az egyik maga Robinson, a másik pedig Péntek — nem beszélve a papagájról. A nagy magányok egyik alappillére nyilván Napóleon lehetett, de ott látható Mahatma Ghandi kedves arca is az örök magányok pinakotékájában. Mondhatni, hogy magányos, akár a Stradivari hegedűje vagy Attila kincse. Vagy a nagy Jean-Paul Sartre, aki Simone de Beauvoir mellett olyan magányos lehetett, mint egy árva fogvájó a kockás abroszon. De és megintcsak de: szót kér itt még például Rátonyi Péter is, a kefe- gvár magas szakképzettségű dolgozója, vagy — mint a fent említett probléma egyik közvetlen okozója — példának okáért Petar Muzikravic a telefonkönyvből. Végezetül joggal merülhet fel bennünk a kérdés, valójában mit tegyünk, ha az utcán magányokkal, úgymond: a magány vegytiszta nagy exhibicionizmusaival találkozunk? Erre nincs megnyugtató válasz. Legjobb, ha mindenki a legjobb belátása szerint cselekszik. 278
