Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Marsall László: Kis allegória az Időről, Magányos bábeli torony, Laksz lakatlan, Csontok (versek)
Laksz lakatlan És megánt eltűnsz és mégegyszer eltűnsz? Üristen, hol a tó? Mára a fejemben? Mondd nekem most, fiam, „nem vagyok, nem voltam-!” a benső álombéli sírást, ráébredtem, hogy befejezzem. Karácsony lesz, egy hideg húr elpattan, kiszellőztetett szobában, nyílt ablakban versem haláláig laksz lakatlan. * Járóka-kertedet erősítendő, kis dróttal bajmolódva, a kezed? Hogy nem álltak mögöttem? a kezedet, hogy akkor fölsértettem — -talán ez volt? Sírásod akkor, idő meg óra, ha megállt volna! — talán ez volt a legelső pillanat., írtam tenyered sors-könyvébe az ábrát, tudatlan rosszacska kiromantákus, egy fiatal élet korai halálát. * Pusztultál volna a jobbtenyeremben, mint széncinke, megfulladt-fagyott lényed haldoklását, hogy lássam, s markomba szorítsalak lakatlan aggyal vezérelten, összeomlásomkor dobogást, mániásán. Csontok Valahol rá kellene találnom egy régi óbester csontjaira, és egy farkas csontjaira is, aki az óbester csontjait lerágta, annak az űzött legénynek a csontjaira is, akit a régi óbester szíven lőtt, s annak a csontjaira is, akinek a bujdosó-didergő legény elvágta volt a torkát, és annak az anyának a csontjaira is, aki megszülte őt. És építhessek fosszíüákból, legmaradandóbb maradványokból, a legvénebb és leghozzáértőbb mesterek módja szerint tornyot, amelynek padlatán majd elfeküsznek az. én csontjaim is. Átalfütyüljön rajtunk a szék és valaki halija invokációjukat: akik még nem ismertek irgalmatlan törvényt, és volt hallásuk rá. 270
