Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Pilinszky János. műhelyéből (Előmunkálatok a Sötét Mennyország című oratóriumhoz)
Az az érzésem, hogy ez semmiképp se jó így. Megpróbálom átírná. Talán szenvedélyesebbnek kellene lennie? Ma már nagyon fáradt vagyok. * (Harmadik füzet) Munkamódszert kell változtatnom. Szükségem van a hangos írásra, hallanom is kell, amit leírok. A „szabályos” párbeszédet egyre inkább át kell váltanom „montázs-párbeszédre”, amiben természetem is sokkalta jobban érvényesülne. Minden egyes hős mondata inkább „versszak”, s a „versszakok” dialektikájával, ia sorok mögött és alatt lappangó erőkkel, indulatokkal, apály-dagály-vál- tásokkal hajtják felfele egymást. A narrátor szerepe kezdetben a .kijózanításé. De később egyre inkább ő vágja a legmerészebb késeket a „történet” és a szereplők szívébe. Átveszi szavakat. Utoljára a „három halott” még egymás emlékeit is fölcseréli, s a gyertyák tűzerdeje — lángsírja — végképp egybeolvasztja a „párhuzamos” érzelmeket, a tragédia és a „szeretet éjszakájában” találkozó versmondatakat. Ezek a „versmondatok” különben olyanok, mint a szélben mozgó faágak. Találkozásuk-szétválásuk valóságos és látszólagos egyszerre. Egységük talán a fa törzsében él. Talán a szemlélőben. Ez a világ igazi nyelve: minden és mindenki így beszélget egymással. Nem szabad kihagynom a „hisztériás” elemet sem. Az erő fölgyülemlése ez, miikor az indulat önmaga foglyaként próbál önmagából kiszabadulni. Az eltévedt lélek sajátja. Az (egy szó olvashatatlan) indulatok és érzelmek medre oly mély, hogy a szereplők ki se látszódnak belőle. A nézőben ez szüli a békét. * R. M. (Fejét leszegve, az áldozat egyszerűségével) Megtörtént. (Fölemeli a fejét) Most már rajtatok a sor, hogy kérdezzetek. (Szünet) ÖREGASSZONY Nem kérdez minket senki. Soha senki. Ezek se kérdeznek. (Tűnődve) Talán olyan boldogok vagytok, hogy nincs is mit kérdeznetek? (Szünet) KISFIÚ Olyan boldogok? ÖREGASSZONY (Mintha folytatná) Hogy soha senki? Drágáim, hogy soha senki ? JÁTÉKMESTER (Közbelépve) Ti, ugye, mind a hárman 'halottak vagytok? R. M. (Józanul) Igen, mi mind a hárman halottak vagyunk. Ez az öregasszony, ez a kisfiú itt mellettem és én magam is. Mi mindannyian halottak vagyunk. (Gyertyájukat maguk elé, a földre állítják.) ÖREGASSZONY Csak kérdezzetek, drágáim, kérdezzetek! JÁTÉKMESTER Dehát akkor hogy felelhettek arra, lamit kérdezünk tőletek? ÖREGASSZONY Kérdezzetek, drágáim, kérdezzetek! KISFIÚ (Távolian) Milyen idegen itt mindenki. R. M. Milyen néma. ÖREGASSZONY Milyen boldogtalan, (öregesen) Én Varsóból való vagyok. Ott is születtem. R. M. Én Prágából. KISFIÚ Én nem tudom, honnan. * * 267
