Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Pilinszky János. műhelyéből (Előmunkálatok a Sötét Mennyország című oratóriumhoz)
firtatja színpad—valóság—közönség viszonyéit. A színpad van, ahogy a valóság is még van. Ez nem sok, de -többre nincs is szükség. A valóságban még játszunk — a színpadon ő már nem játszik -tovább. Elmondja, amit tud és akar. Beszél, amíg engedik, hogy beszéljen. Beckett azonban egyet felejt el: azt, hogy mit nyíltságában próféciának érez, az már megtörtént. A valóság elmondta, és — másképp mondta el. Persze -tudom, -nem egy fa, nem is egy erdő: egy egész növényi korszak süllyed el, míg a nyomás alatt megszületik a szénréteg a földben, s -a széntömegből az egyetlen gyémánt. S hogy melyik fából? Hát személyes dolog a szentség? Isten és ember szorításában ki választhatná szét az ölelkező tagokat? Ez az ölelés több, mint közös. Ez az ölelés egy és egyetemes érvényű, ha egyszerű is! Az iskoladrámák a jó és a rossz harcáról, Isten áldozatáról szóltak. A mi korunk kétségtelenül ismét eljutott az iskola-drámához. Többé nem érdemes feszegetni a valóság kérdéseit, a valóság és a -színpad viszonyát. Luxusproblémák ezek. Ismét kezünkbe kaptunk, ha kéretlenül is, néhány elemi építőkockát. S különös módon Beckett kétségbeesése, azok a 1/ukak, hol már a valódi semmi fú be a világba, s a mi „játékkockáink” pontosan egybeesnek. Egy példa: Beckett már csak az evést és az emésztést (s ennek a poklát) látja. S a KZ-lágerekben kiderült, hogy egyedül az éhező, zabáié ember nem eszik, ö már áldozik. Hiába várunk, mondja Beckett. S -a KZ-láger ebben, mint ágak a leveleket, úgy -tartotta az embereket a várakozás a létezés egében és egészében, kárpótlásul fogyó -életükért. S -épp amikor már semmit se vártak: léptek át a nihilből a szabadságba, -az elképzelhetetlen szabadságiba, mit Isten azok számára készített, akik már mindenüket elvesztették. Ami drámájuk egymás -közt volt: ezen a szinten nem érdekes többé. A feszültség itt köztük és köztünk van. Nyersen és nyíltan. A költő ebben a „párbeszédben” csak közvetíthet. Le kell mondania „rangjáról”, boldog lehet és büszke, hogy egyáltalán tolmácsolhat. Kicsinysége az evangélisták nagysága! Anti-színház? N-em. Mert nem utolsó tét, nem ómega-színház. Ellenkezőleg: kezdet és vég egyszerre. A dráma ismét isk-oladráma lett. A történelem szövetén időnként átvérzik Isten arca. Ez a keresztény dráma. A -dráma ismét keresztény dráma. Vaskos és páratlanul kifinomult, s több -köze van az Evangéliumhoz, mint a -görögökhöz, Shakespeare-hez vagy Radmie-boz. ,,Ne féljetek, drágáim, én meggyőztem a világot!” -A görög vonal szemünk láttára kapitulál. Az -Evangélium lett egyetlen használható esztétikánk. S itt gyorsa-n néhány a-l-apdolgot. A fasizmus nem szó, hanem állandósult veszély. Meg kell tudnunk, amit a KZJakók tudtak, hogy -ne juthassunk az ő sorsukra, s ne drótsövény mögött kelljen megismernünk az Evangéliumot. A fasizmus -nem más, mint a -nihilben megjelenő fenevad. A nihil a fenevad szabadsága. A .fenevadé, kinek -feltűnésével egyedül Jézus számolt. D-e az Evangéliumhoz -áttörés szükséges, ahogy a kereszténység se -fejlődés, hanem revoMció. Az új drámának revolúciós krízisbe kell sodornia a -szíveket: elementárisán és gyermekien. „Anyagban” kell maradnia, s az -anyag itt forma is, szerkezet is, felépítés 'is. Az új drámának „forrásműnek” kell lennie a szó szoros értelmében. Kristályosán egyszerűnek, eleminek és tisztának (mag-asren-dű, mennyei integrációnak, hogy kioltsa a fenevad dühét és csillapítsa a kor szomjúságát. 264
