Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Villányi László: Cukor György: Egy kartoték hátlapjára (kritika)

kezéből eszem”, „magam helyett megyek haza”, s nem lehet éppen esélynek nevezni az „önuralkodást”, a „lélek araszolását”.

Cukor György számára az élet ambivalens, ugyanaz a jutalom és a büntetés, az ember ügye „egyre / súlyosabb és súlytalanabb. / Elhelyezhetetlen.” Hiába a tiltakozás, a menekülés, az Én „az elfogadhatatlanba belevalósul”. Ezekből a különféle analízisekből az is kiderül számomra, hogy a versek mögött filozófiák húzódnak, Konfuciusztól Jaspersig. Ez még inkább bizonyossá válik akkor, amikor a költő időélményével találkozom, illetve amikor az időt vizsgálja. „Idő ez?” — kérdezi a kötet elején, majd sűrűn szembesül az idő problémájával: „visszaszámlált időnk spirálján”; „a megviselt idő ürüléke”; „egy-időt járat kétféleképpen”; „Steril fertőzés a túlélés, / nem helyet csak időt cseréltet” stb. Természetesen nem filozófiai tételek megverselésére gondolok, hanem filozófiák termékenyítő hatásáról.

Végül, a számomra legjobb versről, az Irgalom címűről. Itt találta meg Cukor György a lagöntörvényűbb formát. A ritmus szaggatott, s így pontos. A kompozíció szigorú. Az egyszerre jelenlévő külső és belső nézőpont eredményeképpen felfokozottá válik a hatás. Tanú: ,A nyomozati anyagok szakértelmével lesem őket”; és résztvevő: „Lopva így tűntetem el magam.” A pszichológiai sík megléte borzongást kelt: ,belátok a fedő bűnök alibije, / az intimitások mögé is”. A szemantikai szintet pedig úgy tudta megoldani, hogy hiába tűnik fantasztikusnak a helyzet mégis valóságként fogadjuk el. Kifejezőek az egymásnak feszülő szókapcsolatok: tettes — megszálló, sápadtak — nyugodtak, könnyed — halálos; a jelzős szerkezetek: „eszeveszett függőjátszma”, „kigombolhatatlan árnyék”, „ködbevesző dinasztia”. Az igék közül a legjellemzőbb az őrlődni, s az egyébként pozitív játszik ige is a valóság még fájóbb ábrázolását segíti: „De a gyerekek, amikor kiszolgáltatottan, / háttal ülve játszanak, látszik / néma hátukon és nyakszirtjükön a félelem, / a meggyalázattak örökölt gyiiikosvágya.” A kiemelt tárgyak — „Az ablakon fatábla”, „Az ajtón retesz” — egyértelművé teszik a bezártságot. Ebben a versben mintha összegeződne minden érzelmi és gondolati elem, egy trópuson belül még a fényárnyék is jelen van finom áttétellel, s velük együtt az idő, illetve időtlenség: „a spaletták paleolit csendjében”.

Ez a szép vers is bizonyság arra, hogy Cukor György jó úton indult el, s elvárható tőle a méltó folytatás.

185