Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)

zetes lírai-nosztalgikus hangján.* Innen tudjuk meg, hogy Kolozsváron felmentek a Helikon szerkesztőségébe, ahol Tamási Áronnal találkoztak, jártak az enyedi Bethlen Kollégium nyárcsendű falai között, Kós Károly sztánai otthonában, Varjúvárában várta őket, Kemény János marosvécsi kőoroszlánok előtt: „Marosvécs: Múzsák hazája, erdélyi titokzatos múzsák háza, kicsi kastély a Maros fölött... Előttünk a Maros-pánt, észak felé — Galonya felé — hegyek tornyosulnak ... A kastély: a kis csigalépcső. A könyvtár. A lovagterem. A kaszásbörtön. Emlék­könyvbe derűsített sorsos évek.” — „Megérkezés Galonyára. Zivatar, havasi málna és a gyermekmosolyú Kemély János ... Kicsi fehér ebédlőnk az alacsony asztallal, két székkel, két hosszú paddal, petróleumlámpa fényénél hogy körülujjongtuk!” „Jú­lius 25. szombat. Áhitat: fehér csend és havasi kékség ... Málnázás, halászás ... Tisz­ta patakvizek...” — „Július 26. Gyilkostó... A fű nedves és szagos a heliotróp virágtól. Lilás-színű enciánok nőnek a szamócák közelében ...” (Kiadatlan) Nyíró József Gyergyószentmiklóson fogadta őket, Brassóban Szemlér Ferenc. A velük utazó Reményik már elbúcsúzott. Utoljára megcsodálták a Fekete-templomot, aztán: Olt-völgye, Nagy-Küküllő, M _ros-völgy, Számos-völgy és Kolozsvár után vissza, Bu­dapest felé... Soha erősebb nosztalgiával nem idézett nyarat, mint ezen az őszön. A fényké­pek melletti naplósorok valóságalapot adnak az őszi muzsika és a Kirándulás (posz­tumusz) című verseihez: ezekben ragadta vissza „futós idő”-től a galonyai erdész­ház, a gyilkostói kirándulás emlékét — s velük az egész szülőföldet: Galonya felett most a szél az erdő lelkét rázza-rázza. Suhogásában megremeg a vadászház borona-váza. Hisztériás harkály sikolt — Jaj, ha a nyárba visszaszállna ... Ezen az őszön fakadt fel belőle a magyar irodalom egyik legszebb vallomása, ars poeticája, A láthatatlan írás című vers. Vallomás az „erdőn túli” tájhoz, mégis: ne­vét egyszer sem írja le. A vers most is a jelenből, az objektív valóságból indul. A pesti tél lehulló ködében egyetlen színt látott: a távoli bércek vonulatát, amelyek az elmúlt nyár emlékével élesebben rajzolódtak eléje, mint bármikor: Hull künn a köd s a színeket kioltja. Csak egy marad: a kúpos erdő kék-fekete foltja. Ülök magam tompán a téli ködben, s zord vonalad az erdőn túl ma is szemembe döbben. Most messze vagy: különös, más planéta. Az idézett kezdő szakasz két utolsó sorában már tegezve szól, hogy vallhasson a leg­szenvedélyesebb érzés, a szerelem bensőségével: „Vallók neked, / mint régi és di­* A tengerszem költői képét G. Hauptmann Az elmerült harang c. mesejátékéból kölcsönözte, melyet a tízes évek elején fordított le. (Az album a család birtokában van.) 172

Next

/
Oldalképek
Tartalom