Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)
CSÉP IBOLYA „Összecseng a múlt, jelen.. ” PROUSTI VONÁSOK ÁPRILY LAJOS KÖLTÉSZETÉBEN* Aprily költészetének egyik csúcspontja A láthatatlan írás című kötete (1939). Korábbi és későbbi verseinek képei, metaforái itt fonódnak egybe, s bontakoznak ki zengő vallomássá, mint egy szimfónia vezérmotívumának lélekrendítő szólama. A lélek mélységeibe, az emlékezésbe szállt le, hogy megtalálja az elveszítettet és a múlhatatlant: szülőföldjét. Mindez milyen módon történhetett? Aprily első kötetének megjelenése után (Falusi elégia, 1921) A produktív fájdalom címmel előadást tartott Nagyenyeden az Erdélyi Közművelődési Egyletben. Az előadás szövege nyújthat lélektani magyarázatot későbbi, a repatriálása utáni tíz év verseihez — Az aranymosó balladája (1934) és A láthatatlan írás (1939) című kötetek tartalmazzák ezeket — és egy prózai írásához, melynek címe Havasi út (1940). Az előadás kéziratában Goethéről olvashatjuk a következőket: „Az ember és a művész kettős eszményét benne látják leginkább megtestesítve, aki egy hosszú élet külső s egy szerencsés lelki fejlődés belső feltételeitől támogatva, a harmóniának olyan fokára jut el életben és művészetben, amilyenhez ember kevés, s művész még kevesebb. Ez a klasszikus harmónia ömlött bele műveibe, boldog erőfeleslegének egyensúlyozott alkotásaiba, melyek külön-külön is remekművei a technika és a tartalom csak igazi művész által elérhető harmóniájának.” Goethét mint egyetlent állítja szembe, a világirodalom nagyjaival: életének sikeres, szinte fejedelmi útja összhangban volt lelki igényeivel, magasabbrendűségével. Vele szemben, Byrontól Ady Endréig haladva bizonyítja: a fájdalomnak van nagyobb alkotóereje. Példákon, lélektani következtetéseken keresztül vezeti le a művészi hajlandóságú ember ösztönös küzdelmét a lelki sebzettség ellen, amely a művészi objektivitás útjára vezeti. A fájdalom sarkallója, táplálója a művészetnek: a szenvedő ember létküzdelmének eredménye maga az alkotás. Az előadás szövege Aprily saját tapasztalatát, lelki fejlődésének folyamatát is tükrözi. A Falusi elégia költője írta, a sokáig hangtalan, befelé élő és érlelődő művész, akit családi és társadalmi megrendülések olyan mélyen sebeztek meg, hogy ez ellen, saját és családja létfenntartása érdekében, küzdenie kellett. „Igazgyöngy... — olvashatjuk tovább a kéziratban — ha pompás termek lámpa- tüzében felcsillant irizáló fénye, — a titokzatos tengerfenék megszenvedett állatkájának tiltakozó szenvedésére ki gondol?... A kagyló gyöngyképződésének folyamata saját életében is példa lett, később is. Önmagán ejtett, alattomosan befelé fúródó sebe, repatriálása az elhagyott föld távolságával vált gyógyíthatatlanná. „ .. .Tudom, tudom, hogy amióta — éppen negyven éve — itthagyott minket — szinte lopva, titkosan — bizony ez volt: elhagyott hazáját, erdélyi testvéreit sirató szomorú ember négy évtizeden keresztül, amíg még élnie adatott” — szólt idős barátja,** amikor elolvasta a költő posztumusz verseit (Akarsz-e fényt? 1969), amelyek többet mondhattak neki, mint bárkinek: régi, közös küzdelmek emlékével a szenvedések mélységét jobban fel lehet mérni. * A szerzőnek Aprily Lajos címmel a Ráday Gyűjtemény Tanulmányai sorozatában, 1987 végén megjelent könyvének részlete. ** Kós Károly levele Csép Ibolyához, Kolozsvár, 1969. XII. 23. 168
