Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
CSAPLÁR VILMOS A vágy Azon a nyáron én is -találtaim egy lányt iá .Balaton partján. Hallottam róla, hogy szoktak ott lenni ilyen lányok, akik csak feküszmek. A part legszélén botlottam belé, a kővel kirakott hullámtörő szegélyen. A kövek hepehupásak, barnásak, vörösek, jól állt nekik a szőke lány. Könnyű volt meglátni. Lehajoltam érte, a karmaimat belemélyesztettem, és néztem, körül, hogy nem kell-e valakinek átengednem. Senki nem járt ott. Viharos idő volt, csapkodott a víz, az ég sötétszürke lett már órákkal azelőtt, a túlpartot se láttam. Ezeken a viharos napokon mászkáltam én leginkább. Fölemeltem a lányt, tartottam a karomban, bámultam a csukott szemét. Vastag szája volt, csukva tartotta. Kezdtem fáradni, kerestem a szememmel alkalmas helyet, ahova letehe- tem. Meztelen lánnyal a karomban semmit se csinálhattam, meg akartam szabadulni tőle. de valahogy ugyanoda nem akartam lerakni. Sétáltam vele egy darabig, aztán a negyedik vagy az ötödik padra végre ledobtam. Megnézegettem, letettem, ennyi elég is lett volna belőle. Olyannak látszott, mint minden más lány. Olyasféle arca volt, mint a legtöbbjének, míg fiatal. Semmiben nem különbözött senkitől, nem is nagyon mondhattam volna meg, hogy milyen is. Jó volt nézni. Szabályos kis füle volt, benne kék fülbevalók. Elég nagy mellek, sötét mellbimbókkal. Köldök, derék, a hajnál söté- tebb, bodor szőrzet ott, ahol szokott, hosszú combok, keskeny lábfej, harminc- hatos, harminchetes cipőméret. Rettenetesen normális volt, éppen ezért lehetett öröm ránézni. Átlagos szépség, semmi zavaró, átlagnak viszont príma. Le is tettem. Azt nem mondhatom, hogy elfelejtettem rögtön. Járt az eszemben. Készültem rá, hogy egyszer majd visszamegyek, hátha ott fekszik még. Csak nem tudtam elképzelni, hogy -mit kezdenék vele újra, ha mégis ott lenne. Ez visszatartott attól, hogy arra mászkáljak. Kerültem a helyet inkább, közben néha-néha magam elé képzeltem, ahogy megtalálom, rátenyerelek a hasára, belemarkolok a mellébe, figyelem, hogy van-e a közelünkben valaki, megállapítom, hogy az enyém, senki más nem tart rá igényt. Fölemelem, satöbbi. Jobb is volt rágondolni, mint a valóságban fogni. Sokkal jobban át tudtam -érezni, hogy -fogom, mint amikor -tényleg tartottam. Ha elképzeltem, -nem is éreztem súlyosnak, pedig amikor a karjaimban volt, ezért is kellett letennem. Ahogy teltek a hetek, azt tapasztaltam, hogy egyre szépül. A bőre világított, gyönyörű tejfehér és sima volt. Képzeletben mindig meg akartam csókolni a száját, ami ott a parton eszembe se jutott, és a padnál se. A bőrének is valami fantasztikus szaga lett, holott nem is szagoltam meg. Most már, ha magam előtt láttam magunkat, én állandóan ráhajoltam, szagolgattam, beszívtam a bőre illatát. Bőre illatát, fantasztikus, nem? Amikor a karomban 5