Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

KioJdailogtam a házból, ki a diófa alá, és leültem a meghasadt asztalhoz, melynek lapjával egy magasságban ágaskodott a völgyben a templom keresztje. Éreztem, hogy úgy tapad a testemre az átizzadt ruha, mintha egy frissen nyúzott állat bőrébe volnék belevarrva, és láttam, hogy vakító reflek torokkal egy autó jön lassan felfelé a szurdokon.

Ültem a sötétben, fennhangon káromkodtam, és közben arra kellett gondolnom, arra és semmi másra, hogy nagyapám, aki fcútásó apjával együtt lakta a házat, és támasztotta a fejét könyökével az asztalnál, ahol ültem, huszadik életévét betöltve többé egyetlen káromkodást sem engedett ki a száján. Neki persze megvolt erre az oka. Fényes nappal, pergőtűzben menetelt a századával a Fiave felé, peroenfcént ketten-hárman kizuhantak a sorból, és aki talpon maradt és tovább ment, szakadatlanul és fennhangon imádkozott mind, egytől egyig. Nagyapám ás. .Egyszer csak azt halija, hogy az előtte haladó falujabeli fiú félbehagyja az ámát, és anélkül, hogy megállna vagy megbontaná az alakzatot, fékevesztetten átkozódni kezd. Még mielőtt nagyapám rászólhatott volna, az a katona, aki mellette haladt, szabályos mozdulattal lekapta a válláról a puskáját, kicsit oldalra térült jártában, hogy legyen helye a fegyver csövének, és miközben az teli torokból kiabálta, hogy megebetné már egyszer az Isten is a .saját szarát, közvetlen közelről, egy perc tétovázás nélkül főbelőtte nagyapám földijét. Semmi sem történt, nem szakadt félbe sem a pergőtűz, sem a menetelés, sem az imádság. Aki lőtt, csak annyit mondott: „Legalább ment volna félre”, és aztán zavartalanul bekapcsolódott a monoton kórusba.

Nagyapám pedig, amióta hazakerült a frontról, üldözte a káromkodást, mint egy inkvizitor. Épp borotvát fent egyszer vasárnap délelőtt, amikor a közelében találtam mondani valamit a játszótársam kurva anyjáról. Közöttünk az ilyesmi súlytalan vktbusszámiba ment tízéves korunkban. De nagyapám karja megrándult, a fen-őszíj .csatja kitépte az ajtófélfából az odavert vékony szeget, és még ugyanaz a mozdulat felém lendítette a szíjat. Ahogy ott ültem a sötétben, és mutatóujjamat a nyakam tövéhez szorítottam, arra a pontra a visz- szavarrt fülem mögött, ahonnét tapinthatáan hiányzik egy kis darabka hús, úgy megirigyeltem a nagyapámat ezért az utánozhatatlan mozdulatáért, hogy beleremegtem. És remegtem egyre, uraflhatatlanul, miközben nem tudtam abbahagyni a káromkodást.

A vakító reflektor közben túiment azon a pxmton, ahol ültem, és a ház alatt a szundikban megállt Szalai fehér Meroedese. Már hallottam is, hogy Szálai botladozva jön felfelé a téglából rakott lépcsőn, és engem szólongat a sötétben.

Puhán, mint a macska, .talpon (termettem. Amint elosontam a ház mellett, hallottam az alvó Éva egyenetlen lélegzetvételét, és átvilllant rajtam, hogy lám, végül mégiscsak ón hagyok örökséget Szálainak.

Nem volt ez kárörvendő gondolat. Sőt, bizonyos vagyok benne, hogy szeretettől nehéz baráti gondolat volt. „Ezt a lányt hagyom neked, édes öreg. Viseld gondját, akkor talán elbírod a magadét.” Ezzel kapaszkodtam fel az akácos borította domboldalra, ezzel ereszkedtem le a völgybe egy másik szur- dikon, ezzel indultam meg futva a vasútállomás felé.

145