Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
nyörtelen elszántság, amelyben apám egy szempillantás alatt megismerte a visszakapott fiáit, akinek láttán némán és hatalmasan fellélegzett. Anyám is ebből a mozdulatlanságból 'értette meg véglegesen, hogy elszakadtam valóban Ágotától és a gyerekeiktől, és már folytaik arcán a könnyek, ahogy kopár, sziklás hegyoldalon folyik lefelé az esővíz. Néztem őket, -és láttam, a kettejük felé külön induló két hirtelen, esetlen és vad szeretetáramban megéreztem, hogy mennyire nagyon kettészakadt az életiem. — Kiköltözök a tanyára — mondtam. — Most nem tudok beszélni arról, - - ami történt, nem is kívánok. Az idő majd meghozza, amit akar. Apám nehézkesen felállt, odajött hozzám, szorosan, szinte görcsösen átölelt, majd a váOiaimat fogva hosszan .eltartott magától és mozdulatlan tekintettel nézett, mintha élesen az emlékezetébe akarná vésni akkori arcvonásaimat, sőt, mintha nem is az emlékezetébe, hanem az arcomra akarná vésni azokat a vonásokat. Végül szó nélkül kiment a házból, hallottam, amint a kamrában zörög és szöszmötöl, összekészíti a szerszámokat, amelyekre szükségem lehet a hegyen, a régóta műveletlen, elvadult szőlőben. Anyám mély megvetéssel nézett utána. Egymásrataláló összenézésünkben ő .csak azt látta, hogy apám gátlástalanul, szemrebbenés nélkül elengedi, sőt ellökdösi, elveri mellőlem Ágotát, .Bálintot és Annát, siet birtokba venni, amíg mag nem gondolom magam. Azután, ha már odaköt a hegyre a megkezdett munka, a kiihamtolt és magamra vett múlt, s egyáltalán, -a kimondott férfiszó kötése, akkor majd jöhet a menyecske látogatóba, vagy akár gazdaasszonynak is, jöhetnek az unokák lovagolni a győztes öregember csontos térdein. Elmosolyodtam és megráztam a fejemet. — Nem úgy van, ahogy gondolod, anyám. — S ahogy kimondtam, éreztem is, hogy nem úgy van, valóban. — Apámnak semmi része nincs abban, ami történt. Anyámból most már hangosan kitört a sírás. — De látod, hogy örül neki! Örül neki! — Mind így vagyunk, anyám. Ha nem 'bűn a megaláztatás és a szenvedés, nem lehet bűn a váratlan öröm sem. Nem vagyunk akkora urak az életünkben, hogy akármelyikért felelhessünk. Ö mégsem tudta abbahagyni a fuldokló sírást. — De hát akkor mindent lehet? Akkor .. . akkor Itt most már mindent lehet? Erre nem volt mit felelnem. Anyám a legmélyebb félelmemet nevezte meg. Odamentem, odahajoltam hozzá, kézen fogva felsegítettem a székről, megcsókoltam a haját, a könnyes arcát. — Készítsd össze az ágyneműt, édesanya! És kell valami ennivaló ás. Indulok. Anyám torkában megreszketett, urallhaltatlan vinnyogássá töredezett a zokogás. — De kisfiam, a te házad már .el van foglalva! — S kapkodta csukló, hirtelen huzamokhan a levegőt. — Vannak benne ... már vannak benne . .. Ezen úgy megdöbbentem, hogy egészen hideg és merev lett minden tagom egy pillanat alatt. Ez nem lehet, ez az egy most már azért nem lehet. — Vannak benne? Kicsoda? — Hát a Matyi bátyádék Éva lánya . . . Hát őket. .. Hát a Matyi bátyádé142
