Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

— Hallod, koma? — próbálkozott most szinte gyengéden. — Ébredj, szállj

le, itthon vagy, vár az asszony.

Nem mozdultam. Énre minden átmenet nélkül elvesztette a fejét.

— Nahát a kurva életbe! M-egdögöltél itt nekem, büdös zsidó? Jól nézek én ki teveled!

Éreztem, hogy a hatalmába kerít valami kíméletlen iképmutatás, és egyre csak vártam mozdulatlanul. Az ember nyitott tenyérrel tarkón vágott, hogy csak úgy csattant, de az álságos merénylő mégis én voltam kettőnk közül.

Még mindig nem mozdultam, de felnyügtem az ütésre, és aztán az abroszra préselődött mozdulatlan ajakkal azt dünnyögtem rekedten:

— ... virágzik a, de virágzik a itó partján.

Oldalba rúgott a felrántott térdével.

— Hát ez nem igaz! Ilyen nincs! Hívom a rendőrt, hát Ba rács kára az ilyen szárakkal, kitelepítésre, kényszermunkára, hát megvan már erre a törvény!

Nem mozdultam és nem adtam hangot.

— Fe'kelsz mindjárt, rohadt buzi?! — Ismét megütött, és ez most, úgy látszik, nagyon jólesett neki, mert utána nyomban kaptam két újabbat a fülem tövére. Előbb az egyik, aztán a másik keze is ökölbe szorult, és most már szakadatlanul zuhogták rám az ütések, a nyeszlett ember hangjából pedig lassanként eltűnt a zavar és a tanácstalanság; az a mutáló kis hang megtelt, meg- fényesedett, már nyoma sem volt benne az indulat görcseinek, a reszelős rekedtségnek, hanem valami szilaj derűvel, valami partjaszakadt, nekinyújtózó, kiáradó boldogsággal telt mag, miközben az ember azt hajtogatta: buzi, buzi, átkozott buzi, rohadt nyálas buzi, és miközben felszabadultan püföl't, ahogy csak bírt.

Váratlanul kinyújtóztam fektémben, aztán lassan felegyenesedtem, felálltam az asztal mellől. A mozdulat nem volt kapkodó, nem volt bizonytalan, nem volt védekező és nem volt -támadó. Könnyű voltam, és mintha maga ez a könnyűség emelt volna el a rossz, nem nekem való helyről, ahol mostanáig kitartottam. Az arcom minden apró izmában éreztem és megismertem Ágota rezzenetlen, egyszerre áldó és megbélyegző mosolyát, a feleségemét, akinek pillantása előtt — ez abban a percben nyilvánvaló volt — többé sohasem kell meghajolnom vagy megvadulnom.

A büfésnek tátva maradt a szája, és a keze is úgy feledkezett, ütésre emelve a levegőben. Teljes zavarát csak az a zökkenetlen simaság árulta, el, amellyel előírásszeírűen végigmondta a vendéglátóipar egyik alapmondatát.

— Máskor is legyen szerencsénk, uram!

— Bizonyára így lesz. Nagyon meg voltam elégedve — feleltem -mosolyogva, és leszálltam a vonatról.

Nyugodtan vettem tudomásul, hogy nem ott vagyok, ahová indultam. Semmi baj, van idő. Nem bíbelődöm azzal, hogy ellenvonatot bogarásszak a -légypiszokkal pettyezett menetrenden, taxiba szálltam az állomás előtt.

— Az száz kilométer ■— nézett rám a sofőr, amikor bem-ondtam a szüleim címét.

— Annyi — hagytam helyben egykedvűen.

Suhantunk keresztül az őszi olvasztott aranyiba mártott dombvidéken. Folyt a szüret, mindenfelé lovasko-osik meg teherautók álltak íélfenékű -hordókkal, és karbid durrog-o-tt a szőlőikben. A sofőrt elégedettséggel töltötte el az, hogy a sovány kisvárosi fuvarok után végre kifogott egy vidám életű osa130