Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
Bikáik vére. Az oszló angyaltetem. Bűzlik rajta a szeretem harmata. A mexikói kender beivódött füstje bűzlik. Mesterséges tavak áporodott vize. Savanyú izzadtság. Pálinkák, rafinált bólék, együgyű remények bűzlenek Mi lesz? Nem tudom felemelni az arcom erről az abroszról? Miniden így marad, főúr? És ha okádni kezdek, főúr? Vagy az asztalt magára döntöm, főúr? Azt hiszi, könnyen elbánik velem, főúr? Erre számít amögül a bamba, széles mosolya mögül leselkedve, főúr? Azért egy kicsit fél tőlem, eltaláltam, főúr? Mert azért .ugyebár ki tudja, nem igaz, főúr? Én. Én tudom. Az a ház ott a szundik partján, az azért még az én házam. És az asztallap ott a diófa alatt azért mintha a templom keresztjén egyensúlyozna. Van egy hely. Van egy .hely, ahol ami akar, még újrakezdődhet velem. Vizem van. Az ott van bőven. A tornyot is elnyelné a kút. * Az volt az érzésem, hogy valami rossz, nem nekem való halyen hosszan kitartok. A fejem lenyomva erővel valami durva, nyálkás, áporodott szagú felületre, amelynek kigőzölése alnebezíti a légzést és összecsomósítja a gyomorban a hányinger görcseit, az arcomba éles kőszilámfcok nyomódnak mélyen, vagy száraz kenyér morzsái, vagy esetleg a szakállam töve fáj. A hátgerincem görbe és merev. Ökleim a halántékhoz feszülnek kétoldalt. Atázzadt ruhám meleg, ragacsos, mint egy frissen nyúzott állat irhája. Neon aludtam. Éreztem, hogy megy velem a vonat, megáll, vesztegel, újra elindul. Tudtam, hogy a büfékocsi asztalán fekszem arcra borulva, kialvatlan csavargó, akit elnyomott az éhgyomorra vedelt sör, de nem törődtem ezzel. Átadtam magiamat az érzésnék, melyeit kitartásnak neveztem el; volt abban a .távolról, tompán, tagolatlanul felfogott helyzetiben valami mélyen ismerős, otthonos, megnyugtató. Vagy nem is a 'helyzetben, inkább a megtalált, felfedezett, hihetetlenül tásZta formában jelentkező érzésben, amellyel az a méltatlan, nyomorúságos helyzet megajándékozott. Igen, pontosan a kitartás végre azonosított érzésében volt az a nyugodalmas otthonosság, amelynek halk, kön5’- nyű derűje eltöltött ott a vonaton, és amelyet nem akartam elmúlni engedni. Nem mozdultam, hiába tudtam, hogy valószínűleg elhagytuk már az állomást, ahová igyekszem. Nehéz voltam, merev .és kába, de nem aludtam. Átengedtem a világot azoknak a sötét erőknek, rossz szagoknak, fájdalmasan szögletes tárgyaknak és tisztátalan szenvedélyeknek, melyeket magamban, magamon, magam körül oly rég, oly sokszor és sokféle formában megtapasztaltam, és ugyanakkor átengedtem magamat a frissen megízlelt kitartásnak. Éreztem, hogy lassan elfutja és elhomályosítja lelkemet a szabadság párája. Nem voltam feszült, min128
