Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - Fogarassy Miklós: Rekonstrukció (Nádas Péter: Emlékiratok könyve) (tanulmány)

sabb rétegére fogékony inkább, a reflexi vitásnak annak a derengő hajnalára, amelyben az eszmélés még épphogy kibontakozott a természetiből. Ennek a kultúrának a belső arányossága inkább abban áll, hogy a driádok, nimfák, gráciák az emberi egyedek közötti átjárhatóság alakvetületeiként, költői módon jelennek meg (Herma- froditosz, Pán stb.), de ebben a képi-gondolati megélésben van valami mély kettősség is, hiszen az istenek jó és rossz arcukkal együttesen fordulnak felénk. Ha ezeknek az archaikus referenciáknak, vagy az ezekre utaló motívumoknak (amihez bizonyos beszédes keresztnevek is hozzátartoznak) a regényben való mozgását figyeljük, akkor észrevehetjük, hogy ezek egy vad, nyers, mélyen ösztönös-biológiai képzetkörrel kapcsolódnak össze. Az érzéki-testi létezés kétarcúsága jelentkezik itt is — egyik oldalról a vad, a brutális, a torz mutatja magát (a gyermek szemében a szeretkezés „állatiassága”, a vad kutyák, Stolílberg kisasszony pataujja, állatok ko- pulációja stb.), másfelől megejtő, vonzó és szép is ez a természeti közeg (a gyermekkor erdős világa, az évszakok jelenései, a ..mélyzöld homályról”, az „erdő érzetéről” szóló prózavers-szerű vallomás, sőt, a berlini séták és kirándulóhelyek több helyszínének leírásai is ide sorolhatók).

A regény természetlátása és -ábrázolása, „átérzéseinek” megannyi finomsága sokkalta mélyebb elemzést kívánna meg, ehelyütt csak arra kívánunk rámutatni, hogy ezt a mitikus, természeti világhoz való viszonyít regényünkben a vonzás és taszítás kettőssége jellemzi. A természet a megváltáshívást, a tudatvesztés extatikus örömét úgy ajánlja, ajándékozza, hogy ugyanakkor az emberi identitástól történő megfosztás, a halál, a semmi, a láp félelmét is felébreszti. A tengeri gáton maga az íróhős is arra a tapasztalatra kell hogy jusson: az életösztönnek van valami végső gátlása, mely az emberi képzeletnek etzt az önelvesztő, halálos incselkedését visszaveti. A beleolvadás, az elmerülés folyamata az enyészponton — talán épp az ember alapvető természeti volta miatt, a benne élő természet nyers erejétől hajtva —, mintha mégiscsak az élet, azaz az érzelmek és tudás, a fantázia és az értelem egyensúlya, aránya felé rándulna vissza.

Hangsúlyozott ez a „felé”. Mint ahogy az irányulás, törekvés is csak meg-meg- mutatkozik abban, ahogyan az érzéki test transzcendenciájának, corporáliis templomának képzeteit is csupán közelíti az író a mitikus felfogáshoz, ahogy ajzó feszültségek és diszharmóniák között végül is függésben hagy bennünket, olvasókat. Ismételten, többféle tématájról induló hullámzások révén megújuló kísérleteket élünk végig ezek egybeszerkesztésére, ám mindig csak a hasonlítás, a „mintha” feltétele szerint. Mintha az érzéki lét mélyrétegeiben az én a maga legszentebb önmagát és ön- magán-túliját a nedvekben, ilfucskokban, a sírás, az ölelkezés, a kacagás vonagló görcseiben tárná fel... Mintha az összetapadó ajkakkal a csókban — ahogy a könyv nagyívű érzékelemzései közül is páratlan „csókmonológban” olvassuk — amikor is .^minden elsötétedik, mert barlangunk nyílására ... egy másik háromszög tapad..., akkor egyenesen olyan érzésünk támad, mintha az egymásba átforduló szájbarlangok sötétjében Isten egyik szeme Isten másik szemének sötétjébe nézne.” Itt a magasztos templom, vagy méginkább a katedrális képzete egy archaikus lakhely, az ősi barlangodú képi-téri metaforája van alásüllyesztve. Tehát mintha az előbbi, a spiritualizált test szintjén történő analógiák a percepciók során olyan mély rétegeket érintenének meg, amelyekben a világ ősi egysége kíván érvényre jutni. Ám ez csak felé, a mozgások, arányok szabálytalanak maradnak, mert külön szabály, törvény talán nincs is.

Mindez azt húzza alá, hogy Nádas Péter, noha roppant átgondoltan szerkesztett pillérek és csomópontok köré építette regényét, harmonikus feloldást, lékerekítést nem enged. Valami felé rendez, de a vektorokat végül nyitva tartja, csak felmutatja az áttörés réseit. Egy régóta fennálló korprobléma élén feszíti ki az ellentmondásokat, egy kereső kor antinómiáit, de csak feltételesen adott irányokat ad a kivezetéshez. Melyek mentén a káosz végül is a visszavett arányok és rendezettségek felé mozdulhat.

A regény fő szálainak kifutását a maguk csupaszságában — bár az epikai folyamatban sokszor messze esnek egymástól — egymás mellé állítjuk, a végkifejle1138