Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Balassa Péter: Margináliák egy breviáriumhoz (Esterházy Péter: A kitömött hattyú) (tanulmány)
a születéséről is, lilletve a második miár ki is figurázza, kifordítja és korrigálja az első előszó némely állítását. Vannak itt töredékek (Függelék a Kis Magyar Pornográfiához), és a kötet ívét megalkotó pillérek (Életünk fiktív változata, A semmi konstrukciója), továbbá fantázia-portrék írókról, melyek a kötet gerincét alkotják. Esterházy esszéisztikájában a novelMsztikus, a történetszerű gondolkodási szerkezet, az érzéki fölvezetés a szembeszökő: Kosztolányi Dezső és Ottlik Géza esszéinek természetét örökölte. A szerkezet többszörös összefüggéseit azonban nem annyira e külső jegyek adják, hanem a gondolati motivika koncentrikus körökben való visszatérése, ismétlése, különböző tematikában. Ezért pontos az egyik előszóban megfogalmazott kert- és falevél-metafora, meg az organikus táj hangsúlyozása, mert az önirás kiteregetése mellett olvasási ajánlatként is érthető. Ami az egyes darabok rangsorát illeti, ha kérdéses is ez egyáltalán, szerintem a Csáth Géza fantasztikus élete című fantázia és rekonstrukció a könyv legkiemelkedőbb pontja, amelyben Csáth szinte szabadítóként jelenik meg az oeuvre további mozgása, változása szempontjából, miként annak idején Bergson vált Babits szabadítójává, aki maga is sokaknak szabadítójává lett a magyar kultúrában. Kimagaslónak tartom a Kosztolányiról, Móriczról, Hamvasról, Ottliikról, Petőfiről, A lustaságról szóló írásokat és az Otthon címűt. A kötet egysége és egyensúlya azonban így sem kérdéses: a gondolati motivika egyöntetűsége kapcsolja egybe a különböző súlyokat és alkalmakat. Ha viszont ettől eltekintünk, s nem veszünk tudomást a belső összefüggésekről és arányokról, ha tehát kívülről nézzük, akkor mondható, hogy nem egyenletes a kötet; én — élve a választás lehetőségével — nem innen szemlélem, ezért nem hárul rám az egyenetlenség problémájának elemzése. Valójában mindig ugyanarról van szó, de egyrészt az író mindig kijelzi ismétléseit, ezért kiteszi szövegét az ismétlés vádjának, másrészt itt az ugyanaz: sokféle. Mindebből következik (lásd: kert, falevelek mint könyvla- pok), hogy az eddig felépített rendszer motívumainak, problémáinak összefoglaló rövidítmény-gyűjteményéröl van szó. Világkép, autonómia. A kitömött hattyú világképének középpontjában az irodalom autonómiája áll, e centrumon át esszéizálja „az egészet”, iami legyűttal a lélök/test hasonlíthiatatlan belső függetlenségének a metaforája. Nincs jobb ajánlata, ötlete, s — szerintem — nem is lehet. Esterházy kötetéről beszélve, annak szellemével mint egy/sok hagyomány folytatásával is egyetértve, és kifejezetten polémikus célzattal, időszerűnek tartom hát az irodalmi, vagyis az emberi autonómia ismételt védelmét, az eufóriás beszéddemokrácia (szóinfláció) és a tényleges létállapotunk közötti szakadék elkeresítő korszakában, mely ránkszakadt és alkonyati farkasvaksággal fenyeget. Mit jelent hát ez az autonómia itt és most? Az autonómia először is függetlenséget igénylő igenlést, állítást, valamilyen po- zitivitást jelent, például azt, hogy „tegyünk”. Az autonómia, mivel belső függetlenséget jelent, ezért: tárgyszeretet, ami nem emóciót, nem is elfogultságot tételez föl, hanem figyelmet és distanciát, önmagunkkal szemben is. Nem igaz, hogy a szeretet nem tartozik a tárgyhoz, sarkítva azt mondanám, hogy csak ez tartozik hozzá, sőt, a gyűlölet is idetartozik: „Haladtam befelé ebbe a furcsa tárgyba, melyet épp haladtomban készítettem.” Csak akkor és attól van tárgy, hogy figyelmem tárgya: nemhogy nem tartozik hozzá, hanem ő maga az. Minden igazi tárgyszerűség szeretet, hiszen a tárgy puszta leírása nem lehetséges. Éppen ezért Esterházy világképében és irodalomfelfogásában, a recepció, a megértés eddigi tanúsága szerint elviselhetetlenül szembesítő erővel bír a „szeretetlenség őrjöngésének” (Hamvas szól errről, amiben élünk) való folytonos ellentmondás. Könyveinek valami félreismerhetetlen bensőségessége és otthonossága van, ami éppen azzal szembesíti az olvasót, a kritikust, amire semmiképpen sem számított, gondolt; radikalitása olyan természetű, hogy — nem eszétikai, hanem világképi, érzületi okokból — szükségképpen heves elutasításiban részesült. Én azonban azt gondolom, hogy ezeknek az írásoknak az otthonos, bensőséges mélyárama semmivel sem pótolható, sőt éppen ez a hasonlíthatatlan értékük, ha tetszik: a lázadásuk. Bármit mondjon is a hidegfejű szakember. Hogy lehetne egy „mindentudó”, romlott felnőtt tárgyilagos? Arra csak gyerek képes (vö „4”). „Arról nem is beszélve, hogy mai szellemi életünket 1123
