Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 12. szám - SZABÓ ZOLTÁN EMLÉKEZETE - Czigány Lóránt: Homo politicus (Szabó Zoltánról tíz tételben) (tanulmány)

CZIGANY LORANT

Homo politicus*

SZABÓ ZOLTÁNRÓL TlZ TÉTELBEN

1.

„A fejedelem!'’ — szokta róla mondani Csé csúfond'áros hanglejtéssel, kicsit talán irigykedve, ha szóba került. Bedig felemelt ujjal éppen ő hangoztatta leginkább, hogy Szabó Zoltán társaságában mindenki apród, mivel intellektuális tekintélyéhez nem férhet kétség. A csúfondárosság csak a kijelentés zavaribaejtő igazságtartalmát volt hivatva elleplezni, s egyébként is, felvilágosult fejedelem udvartartásában a gumiikarddal vívott játékos csörtéket nem vették rossz néven. Persze az ellen- véleményt vagy ia bírálatot sem. Játékosságot félretéve, Szabó Zoltán a legfőbb erénynek a lojalitást tartotta, őt is megingathatatlan lojalitás fűzte barátaihoz, elsősorban Illyés Gyulához; nehezen tartotta vissza a könnyeit, mikor a halálhír elérte: úgy gyászolta Illyést, ahogy csak a családban, közeli hozzátartozókat szoktunk. Akiknek lojalitásáról meggyőződött, azok nála „a belső körbe” kerültek, barátok, bizalmasok lettek. Vonatkozott ez a fiatalabbakra is, és tudomásul vette, hogy némelyikük az avantgarde-ot kedveli, csak vörös bort iszik, vagy kákabélű, s nem eszi meg az osztrigát; esetileg nem piarista gimnáziumba járt.

Mágnesként vonzotta és (taszította az embereket. Akár azok őt. „Eszközember” — legyintette le egyik pesti látogatóját, áki csikorgóén élesre vasalt öltönyben kereste fel, és látszott rajta, hogy küldték. „Már megjelent az első hullarabló” — söpört le egy másik, magnetofont^ látogatót, úgy, mint beszélgetés közben az élénk taglejtések miatt rossz helyre hullatott eigarettahamut. Barátaival mindig tapintatosan bánt, alig észlelhető iróniával fejezte ki nemtetszését.

„Modoros, allűrjei vannak!” — szólták meg, amikor csak alkalom adódott erre, azok, akik a mágneses 'taszítást érezték inkább. Nekik is igazuk volt. De megengedhette magának. Azért volt fejedelem.

2.

Szabó Zoltán kiművelt emberfő, s lelki független ember 72 éves karában, külhoni életének 36. esztendejében hunyt el Franciaországban, 1984-ben. Utolsó éveit teljes visszavonultságban egy breton kisvárosban élte le. Családjának élt, s a család őérebte volt; a látogató barátokat mindig újra meg újra megigézte az őt körülvevő harmonikus mikrokozmosz hangulata. Vastagfalú, háromszintes háza domboldali utcácskában épült, terméskőből, még a francia forradalom előtti években, nem messze egy parányi kápolnától. A ház bálterében minden az ő világába tartozott; az óriási kandallóban álló kovácsoltvas tűzkutyák, a falról iemosölygó barokk festett faangyalok, sötét tónusú képek, gazdag ormaim entikájú fafaragások, enyhén füstszagú, ódon kötésű könyvek, aranyozott kandeláberek. A tárgyiakat sohasem csak a szemével nézte meg, (hanem a kezével is. Kibontott természetes anyagokban, fában, kőben rejlő lehetőségeket, s ezután illesztette azokat az őt körülvevő világ* Szabó Zoltán Terepfelverés című (Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem; Bern, 1987) kö- tete bevezető tanulmányának rövidített és átszerkesztett változata. (Cz. L.)

1086