Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Ágh István: Gyertyagyújtogató (regényrészlet)
zsugorodó roncsból. Részletei nem kötik a képzeletet. Nekem is kihajolhat a gótikus ablakon egy rózsás keblű szűz, amikor Sümeg, Tátika vagy Csobánc várából megérkezem. Vadpecsenyék illatoznak, lelkemmé változnak a tárkony, rozmaring, kakukkfű, boróka, áfonya zamatától. Ugyanakkor megszólalhat a múlandóság baglya, a boltozat alól róka sompolyoghat, a megdermedt ágarak közül kő gördül le a felröppenő fácán farkatollától, hol hajdan az úri élet, öröm mozgott és zajgott, rám szólhat a porkoláb: „Paraszt! Hogy merészeltél idejönni?!” S előhúzhatom iskolás tarisznyámból a zsíroskenyeret, magasból hullott kőre ülve, ahonnan jól látom fehér templomtornyunkat, a környék legmagasabbját. A FERENCEK URBÁRIUMA A. nagyszülőket élőnek ismerni az élet rendjéhez tartozna, de az én nagyapáim meghaltak e század tizes éveiben, előbb az anyai, idegen fronton, az apai fél évre rá dolga közben a maga földjén. Addig tart a családi emlékezet, ameddig a fakereszt megmarad. Nagy Ferenc dédapám. Imre fia mellett, a temető közepén már jeltelenül, de emlékeimben a megszokás fátyolvirága nyílik rajta, aztán rátemettek valakit, csontjait kupacba hányták, még mélyebbre, az új halott más gondozói meggyújtják a gyertyát öntudatlanul fölötte is. Csak a papok, tanítók és hozzátartozóik márvány-obeliszkjei maradandók. Jöttek ki tudja honnan, utódtalan senki sem gondol rájuk, csak a föld és a fű az övék a bejárat után. „Itt nyugvó porai fölé Hajós Erzsébetnek fiúi tiszteletül tűzé e keresztet gyászoló fia, József F. Iszkázi plébános, volt 73 éves, kimúlt nov. 28. 1843.” „özv. Horváth Györgyné, szül. Nyulfalvi és Nyulassy Amelkai Clarissa M. Kir. Honvédszázadosné, szül. 1838. megh. 1914.” Emitt a honvédszázadosné, amott valahol népfölkelő dédapám. Csupán arról hallottam, hogy ükapámnak is Ferenc volt a neve, s most az anyakönyvben négy Ferencet találok szépapám apjáig; született 1720. augusztus 25-én. A szépapa mögött már nem használatos az az egyetlen szó, amely valami emlékre utalna, csak ükapámig ért el családfánk első Ferencének híre, akkor még említvén nagyapának. Nagy János nemzé Ferencet Varga Ilonától; Ferenc nemzé Ferencet Mike Annától; Ferenc nemzé Ferencet Szalai Katalintól; Ferenc nemzé Ferencet Horváth Margittól; Ferenc nemzé Istvánt Sidó Juliannától; István nemzé Bélát Németh Máriától; Béla nemzé Izabellát, Lászlót, Máriát, Istvánt Vas Erzsébettől. Sorolom bibliásan, kifeszítem a nevek vázát, izommal, érrel, próbálom megkötni a csontokat, vérrel éleszteném őket egymás mellett és egymás után. A Ferenc-úrbéresek sora a jobbágyfelszabadítással szakad meg, a kiszolgáltatottság stigmája eltűnt a robottal, István nagyapám 1855-ös születése után egyszer sem fordul elő. Béla apámig gyermekhalálok minden nemzedékben. Nem fajtánkra, hanem az egészségtelen körülményekre valló fehér koporsók, halva született nevezetlenek, hamar felejtett nevűek ládikái szentjánosbogarak világosságába zsugorodva pöttyözik a nyáresti temetőt. Első Ferenc fia, Pál, lányai Anna és Katalin csak születésükkel jelezve, hogy voltak: 1746. január 23-án, 1753. április 9-én, 1756, május 20-án; a házassági és a halálozási anyakönyvben megtalálhatatlanok, de a másodszülött 1066
