Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Z. Szabó László: Kisfaludy Károly portréja (tanulmány)
„Egy országban — írta egyhelyütt — hol az írót úgyis úgy tekintik, mint valami ingyenélő, haszontalan embert, és a nyelvet a kocsis és béres köréből nem akarták kiemelni, ha ily példát látnak ..., valóban nem szolgál ösztönökre, azokat tiszteletre méltatni." A korabeli magyar világgal szembefordult: „Itt a világ szegény pénzben, szellemben, és lakár a puszták, laposak az elmék is, s elborítja őket alacsonyságnak gőze” — panaszolta Gaál Györgynek, bécsi barátjának, művei német fordítójának. E keserű hangot nyilván sok-sok szubjektív körülmény befolyásolta. De motiválta az Európára történő kitekintés ténye, a bécsi és itáliai tartózkodás, a szellemi kapcsolatok és tapasztalatok; végezetül pedig a nemesi életfelfogástól megcsömörlött, abból kiábrándult szabad emberré válás állapota is. Ez lesz ezt követően az a terrénum, ahová menekül, hiszen szeretne olyan körülmények között élni, önmagának olyan helyzetet teremteni, ahol a személyiség kibontakozását nem korlátozza semmi. A Gaál Györgynek írott s keserűséget sugalló levelet követően 1826-ban így fogalmaz: „A Iiteratúra egyedül a lélek szabad honja, oda semmi mellékes út nem vezet, csak a tehetség. Itt se arisztokrácia, se diktátor fel nem állhat, s ha valaki magát ez utóbbinak képzeli, mennydöröghet ugyan rövid ideig ingó tetőjén, de utóbb kacaj közt leperdül.” A tizenkét év, amelyik Pest irodalmi-művészeti légkörében telik, a felismerések folyamatos voltát jelenti Kisfaludy számára, meg persze társasága s hívei számára is. A meglévőt átformálni és az időszerű kérdésekről szólni mindemkor és mindenféle formában. S ha van művészet — legyen az most már az irodalom —, akkor a verset, a drámát vagy a szépprózát arra kell alkalmassá tenni, hogy a magyar élet megváltoztatására képessé váljon. Ha Kisfaludy Károlynak kellett volna feltennie önmaga és kora számára a kérdést: Mi a magyar? —, akkor erre a választ — a tapasztalaitok személyes és áttételes birtokában — könnyen megadhatta volna. Elődei közül Csokonai Tempefői című művében kesernyés gúnnyal ábrázolta a korabeli magyar életet, annak olykor parlagi voltát. Kisfaludy is megpróbálkozott ezzel a bemutatással. A Kérők és a Csalódások című vígjátókaira kell emlékeztetni; ezekről éppen a kritikus Kölcsey mondott véleményt: „Mert voltak íróink közül, kik magokat a drámai költésnek majd ez, majd amaz nemében megpróbálták, de... ideje részrehajlás és tekintet nélkül kimondani, hogy mind ez óráig drámai próbáink közül a komoly nemben még egy sem tűnt fel, mely a kritikusnak, mint kritikusnak, figyelmét megérdemelné; a vígban pedig egyedül Kisfaludy Károly az, kinek a Múzsa mosolygott. S ez a mosolygás a vígjáték Múzsájától annyival tekintetre méltóbb, mennyivel kevesebbeknek jut az a legvirágzóbb literatúrájú nemzeteknél is. Nem olyan könnyű a mesterség, mint sokan hinni láttatnak, tréfákat hozni elő, melyek Voltaire szavaként a tisztességes embert, azaz a mívelt lelkű olvasót vagy hallgatót nevetésre gerjesszék, s még kevésbé könnyű, tréfáinkat a drámai költés nehézségeivel összekötni.” Később a Tollagi Jónás és a Sulyosdi Simon „nemesházi rajzolatai” e hanyatlóban lévő osztály életformájának valóságos kiüresedését mutatták. De még mindig csak ilátlelétei voltak a kornak, gúnyoros-szatirikus formában éppen azt ábrázolták, milyenek is vagyunk. Perföldyje, Szélházy bárója, Kényesi báró ja, Mokánya mind-mind típus, egyúttal látlelet a társadalomról. De ez még nem az a felemelkedett s nagytávlatú írói-politikai tekintet, amelyik a jövőbe nézve már azt vázolja föl, milyenné kellene lennünk. A társadalom struktúrájában végbemenő belső átalakulás, amelyik a polgárság irányába hat, még csak a változás ki'kerülhetetlensége elvének a megfogalmazásáig jutott el Kisfaludy Károly szemléletében. Sokszorosan ellentmondásos helyzet ez. Mert hiszen a „bizton nézzen előre szemünk” bizodalmát, sőt, megtörhetetlen hitét sugározta, de a „milyenekké kell válnunk” elvein túl a módozatokat még nem látta és a módozatokra még nincsen gyógyszere. Hogy olykor-olykor mennyire reménytelennek látta a helyzetet, azt bizonyítják az ilyenfajta elszólásai: „Minden hazafi- ságam ellenére feltör keblemből a panasz: bár ne születtem volna! Oly ritkán lehet 1012
