Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Varga Imre: A Mester természete prózából (esszé)
Lehetőségként mennyi képesség ,szunnyad bennünk; viharokat irányíthatnánk, ég és föld között járkálhatnánk, s ehelyett nehéz vacsora után virágdíszes fotelben ejtőzve szivarozunk... Amit a Bolond Istókban vásári hangon, ponyvába illően ad elő, a költő, kifejezi a bölcsesség nyelvén is. Szellemi mesterének, Hamvas Bélának köszönhetően íródik meg a lét leglényegesebb tapasztalatait továbbadó „próza-vázlata”, gondolat-füzére: A teljesség felé. Weöres legyőzve az időt, személyiségével a (személytelen) természetet átélve, lebontja magáról a mulandót: a testét, érzelmeit, az érzéki tapasztalatok-torzította gondolatait, s öntudata fényében fölmutatja azt, ami marad. A személytelen én. Legigazabb önmagunk. Valódi lényünk. De nem mese-e ez is, nem puszta képzelgés csak? Föleszmélfetihetii-e az olvasót önmaga igazi viliágára, legbensőbb lényegére? Az írás itt is a gondolatokon, szavakon túlit mondja (szavakkal és gondolatokkal). Minden szó csak jelzi, amit nem tartalmazhat, mert magát a szót is magába foglalja, ami kimondatik. Kívül van tehát rajta, ami belülről kitölti teljesen. Igazolható-e ilyen általános, történelmen, időn kívüli tapasztalat? A poéta Bolond Istókja álmainkba, tudatalattinkba csalogat, bogy ott mint valami mókás vásárban megtapasztalhassuk, ami nappali, „hivatalos” énünk számára ismeretlen vagy legföljebb titkolt csodák sora. A teljesség felé viszont meditativ tapasztalatokból származik, s harmóniára vágyó olvasóját ás ezek megszerzésére, átélésére bíztaitjia. Nem. gondolatokat akar közölni, mert itt a gondolatok is csupán mutatnak valahová, addig, ameddig a filozófia el nem hathat. Weöres a teljesség felé bátorít minket, tudván, hogy az élet, mindennapi életünk tónyeiből, törvényeiből nem ítélhető meg a lét. „Odakintről” (mert voltaképp ez is bent van) vagy a belső végtelenből viszont kiderül a történelem, a napi gondoktól szétszabdalt élet relativitása, amiről századunk két nagyszerű tudósának bensőséges meglátásai is tanúskodnak. Einstein a földi törvények relativitását, s az egy felé tartó bonyolult sokféleséget bizonygatja, Carl Jung pedig bevezeti a kollektív tudattalan fogalmát, mérhetetlen távlatokat adva ezzel a lélektannak. Kis életünkbe zárva, viszonyítások nélkül nemcsak művészi, de tudományos tapasztalataink is torzítanak, s ha innen elmozdulunk, a részlegesből, töredékesből mozdulunk kii, arrafelé, amerre a ikortárs tudósok gondolatai, misztikusok írásai beszélnek. Kérdés, hogy nem elég-e az élés maga? A testnek, érzelmeknek, ugráló gondolatoknak kiszolgáltatott személyiség? Hisz az emberiség .nagy része így élt, s csak kevesen törhettek valami jobbra. Kultúránk, művészetünk, vallásaink is a több, a tökéletesebb felé biztatnak ( az embert alakítható világnak tartva) az egység, a teljesség felé. Eszköz-e az ember vagy cél? E kérdés csak önmagát töltheti ki; ha nincs meg bennünk az emberi többlet, ha a tökéletességet nem emberi jelzőnek tartjuk, aligha lehet életet szervező élményünk az egység, teljesség, szervesség, aligha érezhetjük, hogy legbenső önmagunkban az „én” és „más” ugyanaz. Joggal kérdezheti az olvasó ezek után, hogy ilehet-e a teljességet, harmóniát megtapasztalt ember költő? Miről írjon, ha a szenvedés és öröm nála egy? S aki, mert „az egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti szerencse és balsors”. Aki átérzi, hogy „mindaz, ami az életben kívánatosnak 'látszik: gazdagság, siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek .gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg, hogy mit viselj.” S egy más helyen: „A teljes-ember, az egyéni különlét fölé emelkedő lény a nőséget és 'hímséget egyesíti, a változatlanba oldja.” A 'lírikust általában úgy képzeli el az olvasó, mint aki a hétköznapok és ünnepek szépségeit, rútságait, örömeit, bánatait éli meg az ábrázolója. Kimond helyettünk olyan finomságokat, amire mi nem vagyunk képesek. W|öres nem csupán az érzések, gondolatok átélője, megformálója és memesítője. ö nemcsak stilizál, de stílusok előtti is. Természeti, mesés, mitikus. Mondja, hogy mi sem vagyunk fejlettebbek, jobbak, érettebbek, mint néhány ezer évvel előttünk élt őseink, mi sem kerültünk közelebb nemesebb emberi természetünkhöz, nem vagyunk különbek, csak mások. A szonett önmagában nem rangosabb, mint egy munkádat. Más az észjárásunk, mi989
