Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Horgas Béla: Évfordulók (Dokumentum és kommentár)

Szeretem, mert kedvesemhez hasonlít, ki hóvirágként mindig dalra buzdít, s emlékeztet liliomtisztasága az angyaltiszta fehér hóvirágra.

Muskátli s kaktusz fölött ablakából kihajol, arca mirtuszként világot, s visszahúzódik, halkan zongorázik, ujja szerelmem billentyűin játszik.

Tudom, mire a gyümölcsök megérnek, együtt leszünk. Minden, mit tettem érted, megvalósul majd ébrenlétem álma, munka és ábránd nem lehet hiába.

Mi álom volt, valószínűtlen, fennkölt, valóság lesz, étel-itallal eltölt, farsangi fánkok piros mosolyával, mint hóvirág a tavasz jószagával.

Tavaszi álom, szerelem szívemben, el ne hervadj a virággal a kertben,

Szilaj vágyaim tartsanak sokáig, hogy el ne vesszek, szeress a halálig,

A kistisztviselő elégedetlen volt, mert úgy érezte, a legköltőibb részeket irtotta ki a Költő. A Költő meglepődött, ennél a versnél nem jobbak az ő költeményei sem.

Tanulság: a. dilettantizmus és a középszerűség között csupán az a különbség, hogy a középszerű költő annyi rutinnal rendelkezik, amely éppen elegendő megfosztani olvasóit a marhaságok gyönyörűségétől.

*

TORNAI JÓZSEF

Az egyetlen Weöres Sándor

A huszadik században — azzal párhuzamosan, ahogy Európa fölfedezte a többi földrészeket, az előző századokat-évezredeket és bekapcsolódott ezekbe a másfajta, többnyire nem realista kultúrájába, megjelent egy eddig szinte ismertlen, új művésztípus is.

Mi az új ebben az új típusban?

A századok óta megszokott festő, muzsikus vagy költő néhány nagy kivételtől eltekintve egyetlen énnek tartotta magát, egyetlen föladatot látott maga előtt, egyetlen utat járt ímeg élete során. A huszadik században Proustnak, Apollinaire- nek, Adymak, Bartóknak, Braque-nak, Giacomettinek, Roulnak és másoknak, a pálya fejlődésében is egyetlen, gondosan kihasított ívet írnak le művei. És ahogy ezek félreismerhetetienül egyetlen sajátosság jegyét hordják magukon, szerzőik is mindig teljesen azonosak önmagukkal.

Sztravinszkij, Picasso vagy Weöres Sándor azonban folyton kilép önmagából, korából, stílusából; nyugodtan átveszi kortársak vagy elődök formai, témabeli fölfedezését; egyik alkotói korszakból a másikba lép, annyira, hogy szinte már azt sem tudni, mi a saját arculata. Nem tudnak semmiről lemondani, nem képesek megalkudni énjük természetes határaival.

984