Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 11. szám - WEÖRES SÁNDOR KÖSZÖNTÉSE - Radnóti Sándor: Egy igen nagy költő (Születésnapi laudatio) (tanulmány)

olvasni tudod a tartalomtól függetlenül is: a vers belső, igazi szépségét, testtelen táncát így élheted át.” Ebben az érthetetlenségben semmi provokatív vagy rejtelmes nincs, rokona inkább a végtelenül egyszerű értelem, a minimális értelem, illetve az engedékeny nyitottság sok lehetséges értelmezésre.

De mit jelenthet az a belső, igazi szépség, a testtelen tánc? Minden igazán nagy (vagy „kicsi”) Weöires-vers, vagy akár résziét tapasztalata megtanít erre. „Fülemüle, fülemüle, gyönyörű madár, / szólal, szólal, szólal már. / / Pittyen a fészek, zörren az ág, / moccan a hegyeken a hajnali láng.” (107. magyar etűd). „Kékvirágos hegytetőn / állok egymagám, / égről szellő fújdogál, ./ növeszti hajam. / / Lágy hajszálak, nőj jetek / fürgén szerteszét, / a völgy fölé szőjjetek / lugas-terebélyt. / / Árnyában aludjon el / lenti (életem: / a vöigykatlan kavicsán / kócos a fejem.” (108. magyar etűd). Az elsőként idézett részletet könnyű megérteni: dereng a keleti égalj, elevenedik a világ. A nem idézett folytatás mér korántsem ilyen könnyen megfogható, de kérdés, akarunk-e bármit megfogni, ha már elragadott bennünket ez a páratlan szépségű, önmagában, lassításaiban és gyorsításaiban jelentőségteljes ritmika. A második verset értjük. Nincsen benne semmi érthetetlen, s értelme, a lenti élet elalvásának vágya távolról, szelíden, hogy úgy mondjam, egy miniatürizált remskműváitozatban visszahallgat a múltszázadi nagy, patetikus életidegenségekre. Ám akarjuk-e kibontani ezt az értelmet? Én azt hiszem, ha nem vagyunk elvetemült professzionisták, nem akarjuk. Értekezzünk a lenti kócosság és a fenti szerteszét növő haj állagának szimbolikus különbségéről? A vers nem kér kommentárt, interpretációt. Olyan világosságban áll, hogy nem kíván megvilágítást.

Mondhatná valaki, hogy a miniatürista Weörest jellemezhetik a fent mondottak, de nem a nagy kompozíciók alkotóját. Én nem így látom, sőt azt hiszem, hogy költészetének befogadását kisiklatja, ha mélységet tulajdonítunk neki. A Mahruh meszesének (1952) értelme vajon nem csak az, hogy egy ezerszeresen felnagyított (és így a miénket ezerszeresen lekicsinyítő) ősi sárteke pusztulását valaki helyről- helyre számbavéve elsiratja? Ennek a topográfiai parentációnak (melyről mappa is látható a Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben című albumban) költői kísérlete vajon nem függ-e össze szorosan az érthetetlen nyelv költői vonzásával („az ének szavai közt idegen nevek villódznak, mint iszapban a sárkányok”)? A későbbi, barofck^manierista mitologikus versek szükséges tudásanyagát sem keverném össze a bonyolultsággal. S még ha az egyik legjelentősebb Weöres-v.erset veszem, amelyről egyúttal azt is gondolom, hogy az egész magyar poézis egyik legnagyobb műve, a Harmadik szimfónia (1943 — eredeti címe: Háromrészes ének) első tételét, arról is azt hiszem, hogy megvalósítja a költő eszményét: olvasható tartalmától függetlenül is. Holott e vers világlátása igazán nem rejtett. Mégsem kell értelmet tulajdonítanunk az ilyen imotivikusan visszatérő soroknak ahhoz, hogy tiszta szépsége velőnkig hatoljon: „Madárka sír, madárka örül, / míg piros gerendái közül, / néz a hatalmas —,yKinyílik a táj, / lehunyódik a táj — / az üresség öntözi szélét! ' A rét, a liget / itt mind a tied, / de nem lelhetsz soha békét.”

E költészet befogadhatóságának ez a különös jellegzetessége Weöres szóművészetét, mint mindenki — elsőül maga a költő — észrevette, a zeneművészethez, a tánchoz, és a képző-, illetve iparművészethez is közelíti. A tiszta esztétikai gyönyörködésnek és az érzelmi hatásnak az intellektuális hatástól való oly mérvű elkülönülésére nyílik művészi lehetőség, melyre a modem költészetben szinte soha. A művészet mesterség-volta is olyan kézzelfoghatóvá válik, amilyenre nemigen látok még egy példát a kényszerűen vagy szükségképp intellektualizált modern költészetben. Weöres unikum-jellegét itt sem pusztán költői nagyságának mértéke határozza meg. Költészete talán nem kevesebb zeneköltőt inspirált, mint .Mallarméé a maga idejében, de saját műneimében rendikívüli hatása sem csapódhatott le művészi iskolában: költő csak majmolhatta, de nem követhette.

Más művészetek 'matériájának nincs a műalkotástól függetlenül is jelenlévő intellektuális, fogalmi tartalma, mint az irodalomban a szónak és a mondatnak. De a hasonlóság, ami összefűzi Weöres költészetének materialitását e más művésze964