Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Csűrös Miklós: Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd (kritika)
CSŰRÖS MIKLÓS Nagy Gáspár: Kibiztosított beszéd Többféle költőtípus tulajdonságai ötvöződnek Nagy Gáspár lírájában. Mindenekelőtt ahhoz a tradícióhoz kötődik, amelyik parancsnak, kötelességnek tartja az úgynevezett sorskérdésekről való kendőzetlen beszédet, az ide tartozó tapasztalatok és fölismerések nyílt, közvetlen kimondását. Persze mindenfajta költészethez hozzákapcsolódik a dolgok megnevezésének igénye, de itt arról a speciális változatról van szó, amelyik folytonosan kiemeli és tematizálja a lényegre törő igazmondás föladatát, arról, amelyet egy emlékezetes Csanádi Imre-vers a prédikátor Bornemissza Pétertől vett mottóval jellemzett: „Mikor még Bécsbe tanuló iffiu voltam, ... ijesztöttek sokképpen, hogy ne prédikálnék ... Egyfelől féltem, másfelől égett a szívem, és talán .az oldalamon is kifakadt volna, ha az számot fel nem tátottám volna. (1578)” Olyan korban és közegben, amelynek egyik jelszava a Noli tangere!, vagyis hogy „nem ér,inteni” a tabukat, a tilos témákat, ott jogossá és hitelessé válhat a dacból, ellenkező indulatból és fölrázó szándékból összeszövődő közérzet. Az ember — a költő — föllázad ia becsületes szókimondás létjogáért, megtagadja azt a világot, amely öncenzúrázásra, a frusztráció elfogadására próbálja ösztönözni. A prédikátori attitűd összefügg a prófétikussal, amelyet Komoróczy Géza egyik szellemes tanulmánya nyomán a szuverén modem értelmiségi magatartás ószövetségi előzményének is nevezhetnénk. A próféta az isteni üzenet közvetítőjének tartja magát, tiltakozik a környezetében tapasztalt romlás ellen, de nemcsak tagad, hanem messianisztikus öntudattal javasol is valamit, a Rossz megváltoztatására serkent. Nagy Gáspár költészetében a prédikátori és a prófétai hagyomány visszaperlése kerül a középpontba; nem botrányhős, hanem felelős, lelkiismeret-ébresztő ember akar lenni, Németh László szavával élve az értelmiség hivatására figyelmeztet, amelynek nélkülözhetetlen eleme a civil kurázsi is. Az ilyen beállítódásnak egyszerre van vonzó és távolságtartásra késztető hatása. Megannyi verse arról szól, hogy a költőt nem engedik — vagy ő maga nem mer — a lényegről beszélni. Az igazi mondandót tehát csempész módjára kell átjuttatni bizonyos virtuális, szellemi határon, s ettől a vers célzásossá és allegorikussá válik. Megnő a szákimondás és a szókimondók jelentősége: „Amíg csak bírom / helyetted írom”. (Nyári ki(be)számoló) Pátosz és szatíra egyaránt fakadhat és fakad is ebből a meggyőződésből Nagy Gáspár verseiben. A kimondás lendülete és az innen eredő öntudat a költészet mágikus hatásának olyan (túl)értékeléséhez vezethet, amelyet napjaink tapasztalatai nem mindig erősítenek meg. Félelmen túli tartománynak nevezi a maga terrénumát, ahol az élezett késeket „kicsorbíthatja az ÉNEK"; az ének szó kurziválása, ritkítva és nagybetűvel való szedése is jelzi szemlélete poézis-középpontúságát. Másfelől egy Carnus- idézet és a rá következő erőteljes vers — az utolsó előtti a kötetben — az undor erejéről, makacssággá fordíthatóságáról szól; Nagy Gáspár sem mindig a Thomas Mann-i Serenus Zeitblom szerénységével közvetíti tapasztalatait, jól ismeri a keményen odamondó szatíra hangját is (Lejegyeztem). Ugyanakkor „gáláns” költő, nemcsak a szőkébb értelemben vett précieux stílus követőjeként, hanem mint szerelmi kalandok, emlékek, intimitások föládézője és sti- lizátora. Talán ebben a tematikában és műfajban kapcsolódik legközvetlenebbül az általa oly sokszor emlegetett példaképeihez az előző nemzedékekből: Jékelyhez, Kormoshoz. Szerelmes verseiben van valami a trubadúr-tírát folytató édes stílusból; hálás a női nemnek, de magára is büszke; a meghitt mozzanatokhoz érve beszéde953
