Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)
gonoszság ezekben az Űr Jézus palástjának árnyékában” (1956. szeptember 25.). S a már konszolidálásnak indult helyzetiben: — „Az embernek sokszor már igazán undora van éttől a katolikus szemforgatástól, amit ráadásul a hívek lelki érdekének védelmével indokolnak” (1961. január 4.). De még ennél is tovább kutat és keres a naplóíró Rónay. A magyar helyzet és képviselőinek jelleme olykor meggondolás tárgyává teszi számára a katolicizmus jellegzetes tanításait is. Van mersze megkérdezni: ha Krisztus valódi és tökéletes áldozatot hozott az emberért, lehet-e, keli-e más közbenjáró Isten és messze szakadt teremtménye között? Közbenjáró-e Mária? (1950. május 5.) Több ízben feszegeti a bibliai teremtéstörténet és az evolúciós szemlélet összeegyeztethletetlenségét: „Isten és az evolúció — hogyian egyeztethető össze?” (1949. március 17., 1959. január 28.) Gondot okoz neki a Tízparancsolat negyedik parancsának mellőzése életében (1950. május 7.). S e példákat, ha nem is végtelenül, de sorolni lehetne tovább. , Az igazi szembenézés és következtetések levonása — akárcsak az irodalmi kérdésekben — ezúttal is többnyire elmarad. Ám örülnünk kell az ilyen kezdeményeknek is világunk eszmepótlék-Babilonjáfoan. Mint valami mesehős a sárkány, fene- vad, hamis próféták birodalmában: úgy jár-kél és oszlat sötétséget Rónay is szellemáramlatok zűrzavarában. Valóban „tártajtós értelem” volt az övé, még akkor is, ha tálán túl könnyen mondott le történelmi távlatok fürkészéséről. Alkata, természete jobban kedvezett az önmegfigyelésnek, a napi dolgaiban élő ember magamérő figyelmének. Ez a gyermeki, az igazságot önmagánál jobban szerető magatartás volt a szellemi-erkölcsi otthonának vízzárója a megpróbáltatások, a kétségbeesés buzgárai ellen. Ezzel a magatartással jutott mind közelebb emberlétünk alaphelyzetéhez: „Elképesztő, milyen kevéssé tudunk uralkodni szenvedélyeinken. S még elké- pesztőbb, milyen gyönge, milyen könnyen enged az értelem az idegek kívánságának, a beidegzett mozdulatok gépiességének, a megszokásnak. Bármely pillanatban hajlandó az ember kompromisszumot kötni, vagy egy magával 'kötött megállapodást fölrúgni, egy megszokás vagy egy belórögződött szenvedély kedvéért, még akkor is, ha tudja, hogy aminek enged, az egészségét rombolja, az életére megy. önmagunkkal lépünk cinkosságra a saját javunk, önmagunk ellen. A nagy lemondások, úgy látszik, könnyebbek a kicsinyeknél; s a kis megszokásoknak engedve adjuk föl azt a terepet, ahonnét tán sikerrel védekezhetnénk a nagy kísértések ellen” (1949. május 4.). Megvallom, mélylebb gondolatokat nem találtam ennél Rónlay György egész életművében. Itt igazán az az érzésünk támadhat, hogy megnyílt neki a lét mélysége, az ember kiszolgáltatottsága — nem politikának, társadalomnak, másoknak —, hanem önmagának. A teremtetettséggel ellentétes törvény, az önzés irányítja ezt a bősz tusakodást megmagyarázhatatlanul és igazolhatatlanul, saját javunk ellen, s e küzdelemben a Napló a következő arvosszert ajánlja: „Minél többször gondolni napjában Istenre. Egy-egy gondolat órákat megtölt munkakedvvel, nyugalommal, erővel. Föl- tölti árammal a kimerülő telepet” (1949. április 14.). (1983) 930
