Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Reisinger János: Rónay György naplója (tanulmány)
ilyenek után nyúl egyre mohóbban, — bárkiről és bármiről, bárhogyan, bánmilyen szinten legyen is szó. Jóelőre mondjuk: Rónay György Naplója nem elégít Ibi ehhez hasonló kíváncsiságot. Csalódni fog például az az olvasója, aki az 1950-es évek embereinek és intézményeinek kariikírozását sejti benne. Csalódás éri azt is, aki az irodalmi élet belső szennyeinek kiteregetését kéri számon. Kétségkívül, akad itten egy-egy részlet, mely följegyai az író naponkénti bosszúságait, okait sem hagyva megvilágítatlanul; s ha éppen fontosnak véli, a nagyokat sem kímélve ejt szót Márairól, Illyésről, Pilinsz- kyről és a többi pályatársról. A Napló lényegesen nagyobb hányadából, a napi események és állásfoglalások Imögül azonban annak a szellemi-erkölcsi mértékrendszernek a körvonalai bontakoznak ki, mely nem naphoz és személyekhez kötött, mely változatlanul érvényes igazságokat hordoz az oly sokat változóban. A Napló (főleg 1949-1953 közötti részének) legnagyobb teljesítménye a létkérdések megválaszolására szánt küzdelem, az erkölcsi élet indítékainak keresése és tisztázása, mélyről Rónay György a következő szavakkal emlékezett írneg: „Hiszek az emberi jóságban és rendíthetetlenül hiszek a gondviselésben. Lehet, az emberek rosszak, komiszkodók, önzők, brutálisak, de minden salak mélyén meg lehet találni legalább egy szemernyi aranyat. És érdemes megkeresni... Nem az irodalmi élettel van kapcsolatom, hanem az emberekkel. S ez ezerszeresen kárpótol minden úgynevezett irodalmi életért.” (1955. február 14.) 3. E Napló legfőbb értéke tehát egy magatartás kialakulásának folyamata s e folyamat nyomonkövethetősége olyasvalakinél, aki a „humanizmus” szót XV—XVI. századi értelmében vette. Ezek a századok, melyekről első tanulmánykötetét, a Szüzek koszorúját is írta, az ember szolgálatát a kereszténység megújításával kapcsolták egybe. Humanizmust hirdettek annyiban, amennyiben az előbbit csupán az utóbbiban képzelték el. Aligha véletlen, hogy ifjúkorától fogva visszhangra talált ez a kor és eszméje Rónayban, ha nem is mindig a legalaposabb végiggondolást, de élénk rokonszenvet idézvén élő benne. A háború előtt is korszakváltások reformációi, emberi pályák megvilágosodást érlelő pillanatai kötötték le figyelmét. A bevezetőben említett sokféle tájékozódásnak ez volt összefogó ereje, abroncsa. S ha egy-egy megtalált .igazság, helyére került eszme fejlődésrajza érdekelte másokban és a történelemben, Naplójából mi is fogalmat nyerhetünk ugyanerre vonatkozólag az ő életében. A Napló hatalmas segítség, ha nem a kulcs egész életművéhez olvasóinak, kutatóinak egyaránt. Nélküle bajos is lenne mozognunk kiterjedt oeuvre-jében, amelyben emberek és századok szinte pillanatomként adnak .egymásnak kilincset. Tekintsük először az alapréteget, Rónay személyes életét. A Naplóig nem sokat árult el belőle közvetlenül, s még itt sem olyan tetemest, hogy életrajzot lehessen kerekíteni belőle. litt—ott azonban a mindennapok óhatatlanul helyet követelnek maguknak, s ami a legszebb: többnyire földolgozottan már, eszmélkedések és tűnődések reflektorfényében. Tudjuk, a legtarkább élet, legszínesebb vallomás is vajmi kevés ezek nélkül, nem több, mint az üvegablak, melyen nem tűz át a nap fénye és melege. A Napló egynémely részlete valóban tündöklik; nem rejtik a sötétség erőit, nem mossák el a megpróbáltatások kontúrjait, miközben átömlik rajtuk a világosság. Hadd említsünk egy példát erre. — Az 1946-os, már említett nehéz Időkben járunk. Rónay távozófélben a Révai Testvérek Irodalmi Intézetétől, második gyermekük halvaszületése, temetése, az egyetlen kereset okozta pénzszűke... s a betegség is éppen most jár a házuk körül. Különleges viszontagságok, heves gyorsasággal. S nézzük meg, üssük föl a Naplót, miről olvashatunk: „Féllábbal kint a Révaitól — így 1946. július 23-án —, s féllábbad a kórházban operáció előtt, a legteljesebb anyagi bizonytalanságban ... Anyagi számításaim sorra 923