Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Kovács istván: "Arad pedig..." (esszé)

miiként, azt a csatáról néhány órával lekésve Aradra érkező három Lehel-huszárszázad egyik őrmestere, Potemkin Ödön írja le, ha nem is mint közvetlen szemtanú, de más források által megerősítve — hitelesen: „E csatában a császáriak részéről az ágyúütegeken kívül tagadhatatlan, hogy a tapasztalt bátorságú s jól begyakorlott dzsidások, b. Blomberg vezérlete alatt tettek legnagyobb szolgálatot, kik legelőbb az ellenükbe kirendelt s valóban harciatlan debreceni hentesekből álló önkéntes lovascsapatot vad futásra kényszerítették, s most már a magyarok teljesen lovasság nélkül maradván, a nagy zavarban iá fegyverben felnőtt székely zászlóaljat vezényelték a két osztály dzsidás ellen, de a székelyek sem jártak különben, mint a debreceni önkéntes lovascsapat (mel'ly összesen 70 főből állott). Ezt látván a lengyel légió, önként ajánlkozott dzsidás testvéreik ismételt rohamait fenntartani s ellenükbe arca- got képezett. A császári dzsidások azonban, annak dacára, hogy az ellenük vezényelt zászlóalj fejében négyszögletes piros föveget láttak, vezérük parancsszavára sziilajon nekik vágtattak, s midőn már elég közel odaértek, a lengyel légionisták anyai nyelvükön feléjük kiáltottak: »Lengyelek! nem irtóztok-e testvéreitek vérét ontani?-« De ez mit se használt, a dzsidások vezérük és tisztjeik által buzdítva, elkeseredett harcra készültek, s most ez egyszer testvéreikben is ellenséget látván, s a katonai kötelességet mindennek előbbre .téve, s mi legfőbb, mindannyian kétszeres szerencsés roham eredményétől fellelkesülve, úgy szintén lovaik is felhevülve, a rajta (huráh!) vezényszóra vad robajjal rohantak saját véreiknek, mint a már hátrálásnak indult magyarok végső támaszfalának, melyet ha megdönteniök sikerül, 6000 testen robogtak volna keresztül. A lengyel légió pár percig felvont fegyverrel mozdulatlan maradt rettenthetetlen hidegvérűséggal, s e rövid szünet alatt halálcsend uralgott soraiban, de midőn már a mindent elsodró áradathoz hasonló dzsidások rohanó csapata elég közel ért hozzájok: vezérük tüzet vezényelt s a légió egy iszonyú durranással fogadta a merész rohamot, s lön nagy zavar; a dzsidások rögtön megfordulták s testvéreikre többé nem rohantak.”

A majdani huszárhadnagy munkájából — (Az 1849-i magyar hadsereg feloszlásának okai) — idézett hosszabb beszámoló egyszerre tanúsítja a légió dicsőségét és drámáját. Drámáját — hangsúlyozzuk, hiszen lengyel gyalogosok csaptak össze lengyel lovasökkal. E tragikus hélyzet fekete pontjai sűrűn tarkítják a feloszlatott Lengyelország 123 esztendejének történetét. A XIX. század első másfél évtizedében a lengyel légiók, vagy a Varsói Hercegség csapatai Európa szinte valamennyi frontján szembetalálkoztak a porosz, orosz vagy osztrák hadsereg lengyel sorozású egységeivel. 1848/49 Magyarországán lengyelek a lengyelekkel nemcsak Aradnál csaptak ösz- sze. A Szent Szövetségi rendszer összeomlása után az 1866-ban kirobbant porosz— osztrák háborúban a két hadsereg lengyeléi egymást is gyilkolták iKönigsgrátznél. A központi hatalmak és az antant lengyel katonái között pedig mindennapos volt az öldöklő találkozás az I. világháborúban. Henryk Bogdafíski nem véletlenül jelölte meg a lengyel összeesküvő mozgalmak legfőbb céljának az állami függetlenség visz- szaszer zését.

A Már.iássy alezredes posztját megrendítő vereség során több száz magyar katona került fogságba, esett el vagy sebesült meg. A legsúlyosabb csapás a honvédhadra és Arad városára azonban az volt, hogy háromszáz, élelemmel és lőszerrel megrakott szekér jutott be a várba. A gyászos decemberi napon egyedül ia lengyelekre hullott dicsfény. ,,A lengyel légió legtovább helyt állt, s mondhatni, sőt örök elismerésül f9l- jegyzendő, hogy az egész hátrálását páratlan kitartással hősileg fedezte. E napon a lengyelek, Imiként más alkalommal is igen sokszor, csalhatatlan jeleit adták rettenthetetlen elszántságuknak, de éppen azért, fájdalom, az ő soraik is igen meg voltak ritkulva” — fejezi be méltatásukat Potemkin Ödön.

Poninski maroknyi lovassága sem okozott csalódást. Ez utóbbi a vár ágyútűzé- vel mit se törődve fedezte a folyón történő átkelést, amely híd híján csak kompon és csónakokon mehetett végbe. A lengyel lovasok fontos szerepet játszottak az ágyúüteg megmentésében. Poninski nem véletlenül kapott engedélyt, hogy lovasegyságét hoevédönkéntesekkel kiegészítve tényleges századdá fejlessze. Mivel a honvédek és nemzetőrök soraiban szép számmal szolgáltak Békés és Arad vármegyei szlovákok,

918