Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Nemes Nagy Ágnes: Verselemzés (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz) (esszé)

Végül: a vers zenéje. Csokonai nemcsak képei anyagával lép át egy újabb korba, hanem bámulatosan behízelgő zenéjével is. Hogy Csokonai formaművész, hogy bravúros verselő, azt mindenki tudja. De én most nem is tudatosságára emlékeztetnék, hanem arra a fölényes biztonságra, ahogy a versformákat kezeli. Akkoriban a versifikáció kötelező tantárgy volt a kollégiumokban, a debreceniben is. Adott témákat kellett megverselnie az egész classisnak (osztálynak), latinul vagy magyarul. Meg is verselték. Voltak ügyes verselőlc, voltak közepesek vagy döcögősek, s csak igen kevesen akadtak, akik végleg nem tudták megoldani a feladatot. De még ezeknél is kevesebben voltak, akiknél a kötelező penzum már diákkorukban átívelt volna a költészetbe. Mert a verstan fontos dolog, pláne Csokonai idejében, de csak expediens, eszköz, amelyen keresztül, amelynek segítségével a költészet megnyilatkozhatik. És ez, a költészet, találta meg útját-medrét az ő tündöklő biztonságú, kiírt tollú vers-szövegeiben.

Megjegyzem: A Magánossághoz páros, ill. keresztrímes, négyes és ötös jiambusiban íródott. A jamibus pedig... a jambus bizony még nagyon-új oltás volt a magyar vers törzsökén, nem úgy, mint egyéb klasszikus mértékek vers-módja. Elvégre a hexameter, a disztichon már a 16. század óta jelen volt költészetünkben: a rímes-időmértékes verselésnek viszont csak éppen akkoriban kezdődött költői honosítása. Vadonatúj, alig kipróbált formában szól tehát hozzánk a magánosság költője — de ki veszi ezt észre a csodálatosan sima vers-testen? Annál inkább észrevesszük az új formával való küszködést a kortársak versein. Olyan jó költők, mint Dayka Gábor, Ányos Pál, vagy olyan ügyes verselő mint Révai Miklós, bizony megkínlódnak a jambussal, szavaik egymásba botlanak, göcsörtös, döcögős a versmondatuk, olykor egyszerűen érthetetlen. Nem azért, mintha túl-bonyolult tartalmakat akarnának közölni, hanem mert nem birtokolják a formát, a kifejezés rímben-ritmusban megszólaló biztonságát. Bezzeg Csokonai! Most, 200 év múlva is, olyan folyékonynak, olyan természetesnek tetszik a verse, hogy nehezen bírjuk tudatosítani: micsoda versbravúrnak vagyunk tanúi. Csak elolvassuk, csak meghallgatjuk versét, engedjük átfolyni magunkon a magánhangzók, a lágy mássalhangzók, a sok-sok likvida hullámzását, a remek, hosszú rímeket, a verszene édes tisztaságát. Mert talán mégis az a legnagyobb varázsa ennek a sokrétű remekműnek, ahogyan az elégikus fájdalom édessé, boldogítóvá válik benne, és ahogyan az édességen minduntalan átszüremlik a zenébe pólyáit Melankólia.

913