Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)
újra keld gondolni, rányitották a szemünket olyan kérdésekre is, amelyek részben már idegenek tőlünk..„A szocializmus nincs válságban, de nem tudni pontosan, hogy hova íejlődnek a dolgok. Aki annak idején személy szerint Rákosii Mátyásnak kötelezte el magát, az volt aztán az elkötelezettség. Ha tisztességes ember volt, ötvenhatban összeomlott. A tisztességtelenje le se vonta a konzekvenciákat, hanem igyekezett szolgaian szolgálni az újíajta szocializmust...” Kis Ágota, almit tudott, megjegyzett Frank szavaiból. — Csuda okos ember lehet — állapította meg magában boldogan. Az ablakhoz imbolygott, széthúzta az elsötétítő függöny bíborszámyait. Ahogy a kerevet felé fordult a kemény, tiszta reggeli fényben az átlátszó hálóing alatt csillogott a bőre. Karcsú volt, fiatal és nőies. Cseppet se szemérmetlen. Inkább afféle álomalak. — Elvisz Pestre? — rázta gyöngéden Frank vállát. A válasz nehezen született meg. — Kérdezze meg a feleségemet — tért ki végül Frank. Az autóban Budapest felé utazva kiderült, hogy Kis Ágota másfél éve elvált a férjétől. Frank nem nagyon figyelt, nem nagyon érdekelte a nő elrontott házassága. Az erdőn át vezető nyálkás, csúszós úttal foglalta el magát. Helga szótlanul hallgatott. Megbánta, hogy hozzájárult Kis Ágota utazásához. — A teljes szobabútort utánáküldte|m a fuvarosokkal — mesélte Kis Ágota bizonyos hanyagsággal, mint akinek az alaptermészetéhez tartozik a nagyvonalúság. — Nem kellett az öivé, de a franciaágyat visszatartottam. Ha arra gondoltam, hogy amiben velem aludt, abban majd cemendékkel fog henteregni ... Hát, azt nem! Franknak tetszett ez a kiállás. A szó is, hogy „cemende”. Miután Kis Ágota — kérésére — kiszállt a Vérmezőnél: — Fölszaladok a ba- rátnőimhöz a Várba — búcsúzott, Frank féllélegzett, hogy egy időre, ha nem végleg, megszabadultak tőle. Pár hét múlva azonban kínos meglepetés érte. Vasárnap este a tdlevízió politikai műsorát nézte, Helga a konyhában a franciasaláta készítésével foglalta el magát, amikor megszólalt a teleifon. — Egyedül van? — kérdezte Kis Ágota selymes-bánatos hangon. Frank falfehér lett. — Honnan tudja az itthoni számomat? — Titok. Kis Ágota kitartó tolakodásában volt valami gyerekes erőszakosság, de előfordult, hogy nehéz pillanatokat okozott. Frank töhbször elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra véget vet ennek a kapcsolatnak, mégse tette meg. A reá nem jellemző módon húzta az időt. Szorongott. Ahogy egy közeledő titokzatos valami nyomasztja az embert: nincs neve, tömege, formája, lényege, mégis befészkeli magát a tudatba azzal, hogy létezik és közeledik valahonnan, önmagának se tudott magyarázatot adni, miért nem tiltja meg határozottan Kis Ágotának, hogy az otthoni számon hívja telefonon, a kérdésre inkább: „Egyedül van?” — azt hazudta: „Nem”. Akkor is, ha egyedül volt. Aztán az átlátszó, már-már kínos kitérések és visszautasítások után egy téli reggel elszánta magát, hogy meglátogatja Kis Ágotát. Borotválkozás után határozta el, amikor általában még töretlennek és szinte mindenre képesnek érezte miagát. Nem törődött a kockázattal, sőt vidáman döntött, minden aggodalmat felrúgva. Föl se rómiett, hogy mit kezdhet a jövőben ezzel a ki nem alakult, valamiképp mégis mór létező kapcsolattal. — Senkinek semmi köze hozzá... — ütötte el a gondolatait. Megkönnyítette az elhatározását, hogy Helga egy idő óta hűvösen viselkedett, gyakran fáradtságra és fejfájásra panaszkodott. Gondosan kerülte, hogy együtt aludjanak. Franknak eleinte nem tűnt fel, nem tartotta számon, nem emlékezett pontosan, hogy Helga mióta utasítja vissza, csak a kifogás fészkelt a fülébe, mindig ugyanaz: — Ez női dolog . .. — Menj el az orvoshoz. — Azt hiszed, nem voltaim? — És mit mondott? 900
