Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Bán Zsófia: Morbus hungaricus ("Kováts!" - Jelenlét-revü; Üdvözlet c. antológiák, JAK-füzetek) (kritika)
számú szereplőgárdája volt az Üj Hölgyfutár revue 0/2 című felolvasóestnek (1987. ápr. 10., Vigadó), mely nyilvánvalóan az előzőnek folytatása kívánt lenni. Itt fellépett ugyan Garaczi László, Kukorelly Endre, Márton László és Petőcz András, akik a „Kováts!” szerzői, de rajtuk kívül még számos más közreműködő is volt, akik viszont nem voltak azonosak az első felolvasóesten szereplőkkel. Ez nyilvánvalóan arra utal, hogy egy meglehetősen kiterjedt, szélesebb körű társaságról van szó, nem pedig egy szorosan körülhatárolható csoportosulásról, S noha a „Kováts!” fülszövege csupán azt állítja, hogy az antológiába a Jelenlét című egyetemi folyóirat egykori munkatársainak írásai kerültek, mégis az a benyomásunk, mintha egy valódi, jól körvonalazott, különálló költői csoportosulásként akarná e szerzőket prezentálni. Kukorelly Endre a valósághoz hívebben dokumentálja a helyzetet első, A valóság édessége című kötetének egy versében: „bár senki sem üvölt mint néhány éve / mégis így állunk, egymás közelében / a pontos fogalmazás vagy / ki tudja minek a nevében.” Az egymás közelében egy laza formációra enged következtetni, nem pedig szoros frontvonalra. E sorokból továbbá nyilvánvaló, hogy nincs deklarált programjuk, nincs egyéb kimondott közös cél, mint a más-ság vállalása. De miben rejlik ez a másság? Talán éppen abban, hogy felveszik a „posztmodern provokáció” által odadobott kesztyűt. Hogy vállalják a stílusok pluralizmusát, a múlt nosztalgiamentes felidézését, újraértelmezését. Ezt, ebben a kötetben, a legszínvonalasabban és — itt bátran mondhatjuk — legszellemesebben Kukorelly Endre és Garaczi László művelik. Ebben a költészettíous- ban a szellemességnek, a viccnek, szóviccnek, iróniának nyilvánvalóan kiemelkedő jelentősége, szerepe van, s ebből a tárgyból, bizony, ők vizsgáznak színjelesre. Kukorelly megközelítései elvontabbak, nehezebben felfejthetők, mondhatni intellektu- álisabbak, még ha a naivitás póza mögé rejtőzködik is. Garaczi viszont a szemérmetlenül infantilis hancúrozás jótékonyan zavartkeltő kavalkádja közeriéből küldözgeti meghökkentő, szívet melengető szólövedékeit. Ebből a szempontból társuk lehetne Parti Nagy Lajos, aki — ki tudja miért? — az Üdvözlet kötetben szerepel, (ld. például, ars poeticának is beillő, nóta című versét: „nincs más csak /fojtás s /fojtatás /minden legújabb /folyvást folytatás /nincs más csak /hajtás s /hajtatás /daloljunk /pajtás /pajtatás”). A „Kováts!”-ban az álfordító szerepét magára öltő Márton László tehetségét jobban tükrözik prózai művei, noha itt közölt barokkos versei is jóval kiérleltebb, rafináltabb költői tehetségre utalnak, mint például Szi- ládi Zoltán itt közölt művei, melyek egyenlőre inkább csak kísérleteknek tetszenek. Petőcz András non-figuratív költeményei megint csak rácáfolnak egy homogénnak mondható költői csoportosulás meglétére, hiszen költeményei sokkal inkább az avantgarde hagyományához, mintsem egy neoavantgarde utáni (posztmodern?) költészettípushoz kapcsolódnak. Az ismétlés persze, önmagában véve még nem baj, ha tud egyben újat is hozni (Petőcz nemigen tud), a más-ság jelszavát azonban bajosan tűzheti zászlajára. Ügy érzem, ugyanilyen fenntartással kell fogadnunk az Üdvözlet szerzőinek szorosan vett költői csoportként való bemutatását. A szerzők, Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József és Tóth Erzsébet, költészetükben kétségkívül felmutatnak bizonyos közös jegyeket, mint például — ahogy a fülszöveg megfogalmazza — a történelmi-irodalmi hagyományhoz való kötődés, társadalmi-nemzeti elkötelezettség, közösségi felelősségérzet. De vajon ennek alapján kizárhatunk-e ebből a körből, olyan költőket, akik esetleg személyi elenebb, ironikusabb, „költőietlenebb” hangon ugyan, de szintén hasonló elkötelez'ttségeknek adnak hangot? Kukorelly: Magyar nemzeti tégla 1. című versében így ír: .......Megérkezem a hazába /Ilyenkor fojtogatni kezd egy érzés / mindennek szaga van uram belemegyek a / z olcsó helyzetekbe is olyankor a sz / emem sarkából figyelem ahogy az embe / rek mozgatják a szájukat magyarul. ..”. Fölöslegesnek, és ami rosszabb, megnyomorítónak tűnik ez a mindenáron való kategorizálás. Ügy látszik azonban, ez is irodalmi (irodalomkritikai) hagyományaink egyik sajátja, s nem éppen a legszerencsésebbek közül való. „Nem véletlen- szerű jelenség, hogy a markánsabb líratípusokat a kritika azonnal hagyományhoz 87
