Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 2. szám - Rászlai Tibor: "Magyarország a kereszténység védőpajzsa" szállóiga történetének egy évszázada
humanisták (pl. Sébastianus Bunderlius és Andreas Misbegius), Newe Zeytungok írói, költők..akik elfogulatlanul, rokonszenvvel viseltetve irántunk, meg kellett, hogy lássák — és meg is látták — a magyarság hivatásteljesítésének az egész kereszténységre, s különösen Németországra nézve döntő fontosságát. A XVI. században, Mohács után a magyarságról mint a „kereszténység védőbástyájáról” már csak múlt időben, praesensből praeteritumba váltva szólnak, s szorongva állapítják meg ennek a hajdan oly hatalmas elővédnek végzetes összeomlását. Sőt, a magyarságban már a század eleje óta szerencsétlen, halódó nemzetet látnak. Hieronymus Balbus, Ferdinánd ausztriai főherceg követeként próbált részvétet ébreszteni VI. Adorján (egyébként német származású) pápa előtt 1523-ban, az egykoron erős, ma romjaiban vegetáló Magyarország iránt, mely a keresztény közösségnek érdemekbe gazdag tagja, de most szerencsétlen. Cuspinianus, a neves német humanista aggodalommal eltelve nemcsak saját hazájáért, Németországért imádkozik, hanem a szívéhez oly közeli Magyarországért is, kétségbeesve látja és kemény szavakkal ostorozza a# magyarság mohácsi nemzedékének könnyelműségét, pártoskodását — halálba rohanását. Annak a nemzetnek a pusztulását, melyet a „kereszténység elővérának”, vagy ahogy széliében-hosszában nevezik: „védőpajzsának” tart. Joseph Gruenpeck balsejtelmekkel teli jóslatában, 1923-ban nemcsak a kereszténység erősségét, várát, kemény — a töröknek ellenálló — szikláját látja Magyarországban, hanem a gondolat nagyon szép, költői átértelmezésével a „kereszténység szívét és Krisztus Urunk quasi vérét.” Ahogyan Gruenpeck élő, dobbanó életet érez Magyarország feladatvállalásában, s nem éri be a megszokott és megmerevedett frázis puszta ismétlésével, úgy hozzá hasonló átéléssel, személyességgel beszél a magyarság kereszténységvédő szolgálatairól Unsinus Velius Székesfehérvárott, Ferdinánd előtt, a királyi koronázáson mondott beszédében. A magyarság élő elővédje, lélegző fala egész Európának az oly hatalmas ellenséggel, a törökkel szemben. A reformáció fundamentális alakja: Luther Márton a török támadások sikerét Isten méltó büntetésének tekinti, ami ellen védekezni s amit elkerülni Isten elleni merény, majdhogynem istenkáromlás. A büntetést alázattal kell fogadni, mert megtérve Istenhez, az úgyis elfordítja tőlünk haragvó arcát: a törököt. Cochlaeus Lutherrel szemben viszont kifejti, hogy nem tekinthető istenkáromlásnak e küzdelem, sőt jogosan történik, ha oly nép, mint a magyar, Isten, az egyház, a hit és kereszténység védőjének neveztetik. Luther felfogásának hatása érvényesül a magyarországi reformáció első fázisában Batizi András „Meglőtt és megleendő dolgokról” írt históriájában (1544), Dézsi András „Világ kezdetitől lőtt dolgokról” szóló ószövetségi prófécia parafrázisában Nagybánkai Mátyás, Szkárosi Horvát András, Battyányi Orbán, Szegedi Gergely, Székely István, sőt Károlyi Gáspár munkáiban is. A német nép a XVI. századtól kezdve a maga ellenségét látta a törökben. Ebből fakad a „Magyarország a kereszténység védőbástyája” gondolatnak állandó német formamódosítása. Paul Anderbach mindjárt a mohácsi csata következményének tudatos értékelésével a német népet sújtó büntetést lát a magyarság bukásában. A mohácsi katasztrófa után a német közvéleményben új értelmezést kap a XV. századbéli humanista gondolat, szállóigénk közismert formája, mert a hazáját féltő germán közvélemény Magyarországot Németország védőbástyájává tette. A német birodalmi tudat önzése szűkebbre fogja e gondolat eredeti hatókörét: az egész kereszténység helyét Németország foglalja el Magyarország védőbástya-hivatástudatában. A német köztudatban a magyarság Bécs 1529-i ostroma óta Németország előfala, s ettől fogva a XVI. században Magyarország állandó állítmánya a német rendi és császári iratoknak. Ugyanakkor ez a megszorítás igen leszállítja a gondolat erkölcsi magasztosságát, mivel a magyarság az egész kereszténység helyett egyetlen ország védője lett. Jóllehet konkretizálja is, s ez menti meg attól, hogy a halálra szánt egyetemes keresztény szolidaritás gondolatával együtt, amely a „Magyarország a kereszténység védőbástyája” szállóigét éltette, kiszikkadjon. A történész kellő idődistancia elteltével viszont azt is állíthatja, hogy Magyarország, anarchikus viszonyainak következtében, a törökellenes harcokban mindinkább német segítségre szorult. Ferdinánd magyar 158
